Beszédes festmények Szolyváról

Duliskovich Pál szolyvai képzőművészt már gyerekkorában megragadta az alkotás varázsa. Rendszeresen rajzolgatott, majd... – Az akvarellre és a grafikára, később pedig az olajfestészetre váltottam át – emlékezik vissza. – Ma is főként ez utóbbival foglalkozom. A csoportos kiállítások mellett eddig három önálló tárlatom volt, mégpedig Huszton, az 50-ik születésnapom alkalmából szülővárosomban, illetve a magyarországi Dunaújvárosban. 

Rendszeresen járok plein airekre, alkotótáborokba, amelyekben sok magyar és román kollégával ismerkedtem meg. Azóta is tartom velük a kapcsolatot. Tagja vagyok egy huszti alkotóegyesületnek.

A közös munka során sokat tanulunk egymástól. A tiszalöki alkotótáborban idén ismerkedtem meg és barátkoztam össze a szürtei születésű, Tiszaújlakon élő művésztársammal, Kolozsvári Lászlóval. Én hetedszer, ő első ízben vett részt az eseményen. Nagyon megfogtak a munkái. Örülnék, ha Szolyvára látogatna.

– A város földrajzi környezete egyben a legfontosabb alaptémája is?

– Igen, mert egyszerűen szerelmes vagyok a hegyekbe. A tájképek mellett ugyanakkor portrékat is szoktam festeni, valamint megpróbálkoztam az absztrakt irányzattal. Megmaradt a grafika is, ezen a téren főként ceruzát használok mind a portré, mind a táj vonásainak megörökítéséhez.

Duliskovich Pál beszélgetésünk közben hangsúlyozta: az ember nem alkothat jobbat és szebbet, mint a természet. Éppen ezért nem „szobafestő”. Ha valaki igényes önmagával szemben, s valóban minőséget akar alkotni, ki kell menni a hegyekbe. Ha alkalom adódik, nem szokott késlekedni. Van, hogy egyedül indul útnak, de úgy véli, jobb, ha többen teszik ezt. Bár a festészet egyéni dolog, csapatban mégis érdekesebb ecsetet ragadni. Olyankor valósággal hergelik egymást, ami kellő hangulatot és erőt ad. Ha kész az alap, az alkotást már a műhelyben is be lehet fejezni.

– Minden évszaknak vannak szép arcai. Mivel színekben az ősz a leggazdagabb, dús és erős árnyalatokban pompázik, ezért hozzám ez áll közelebb. De festettem már tavaszi tájat is. A nyár e téren egy kicsit unalmasabb, viszont melegségének átadása kihívást jelent. A tél szinte egysíkú, ám a fehérségnek számtalan árnyalata van, és nagyon érdekes variációkat lehet készíteni. Nehéz ezekről a dolgokról beszélni, sokkal könnyebb megmutatni. Persze, ahány művész, annyiféle ábrázolás születik egy adott vidékről.

– Az alföldi táj nem szerepel „ecsetjének a repertoárjában”?

– Készítettem néhány alkotást. Egy kicsit nehéz volt átadni a látványt. A hegyvidéken bárhová nézek, a szemem valamibe beleütközik. A róna az más, ott nincs határ. Komoly kihívást jelentett. Nem mondanám, hogy az első néhány kísérlet sikerült, de belejöttem. Persze, előtte tanulmányoztam, hogyan oldják meg a feladatot a magyar kollégák.

Duliskovich Pál jövő márciusban tölti be a hatodik ikszet. Úgy tervezi, hogy szülővárosában ismét kiállítja munkáit. Mint mondja, legalább 40–50 alkotást szeretne bemutatni. Néhány ungvári kolléga, akik rendszeresen felkeresik a Szolyva-környéki hegyeket, ígéretet tettek, hogy a megyeszékhelyen is segítenek tető alá hozni egy tárlatot.