Bárdos István: „…még nem teszem le a lantot, szeretném folytatni a tanítást”

Közvetlen, művelt, intelligens. Munkájára hivatásként tekint, az oktatás és a nevelés fontos szerepet játszik az életében. A fizika mellett hittant is tanít, ami nem csoda, hiszen előbb lett hívő ember, aztán pedagógus. Szabad idejében szívesen járja szép vidékünket, a hegyeket. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bárdos István, a Beregszászi Kossuth Lajos Líceum fizikatanára, hitoktató.

– Annak idején miért éppen a tanári pályát, és azon belül miért a fizikát választotta?

– Beregszászban születtem, hatvan évvel ezelőtt. Amikor érettségiztem, a továbbtanulás lehetősége igencsak korlátozott volt. Szó sem lehetett külföldi tanulásról. Számomra az Ungvári Állami Egyetem kínálata volt a legideálisabb, mert csak ott lehetett magyarul felvételizni, és a közelsége is sokat nyomott a latban. Ez igencsak meghatározó volt, mert nem szerettem volna távol lenni a családomtól, hiszen édesanyám özvegyként egyedül nevelt hármunkat, s így gyakrabban járhattam haza segíteni. És hogy miért a fizika? Van egy mondás, miszerint a matematika a tudományok királynője, de a fizika szolgálólánya. Tehát egy királyi tantárgyat „csíptem meg”. Egyébként is a számokat és a képleteket már középiskolás koromban is jobban meg tudtam jegyezni, mint például a verseket, történelmi évszámokat. Felvételi előtt azért még egy barátommal eljártunk különórákra, ezeken oroszul vettük át a tananyagot. Ez később nagy hasznunkra vált, mert egyúttal a fizikai szakkifejezéseket is elsajátítottuk oroszul.

– Fiatal pedagógusként hol kezdte a pályafutását?

– Katonai szolgálatom nem ért véget szeptember elsejére, amikor meg kellett volna kezdeni a munkát, csak október közepén engedtek el bennünket, és addigra gyakorlatilag már minden szabad helyet betöltöttek. Bár felajánlottak egy kirovográdi fizikatanári állást, ám azt én nem fogadtam el, inkább maradtam itthon. Nagybégányban kezdtem el napközis nevelőtanárként dolgozni. Egy évig tevékenykedtem ott, s végigjártam a pedagógusi szamárlétrát. Fizikatanári pályafutásomat a Kisbégányi Általános Iskolában kezdtem, később a Jánosi Középiskolában már a felsősöket is tanítottam, tehát ismerem a tanári pálya csínját-bínját. A Beregszászi Kossuth Lajos Líceumban lassan huszonhét éve tanítom a nebulókat fizikára.

– Ha jól számolom, közel negyven éve van a pályán. Mikor volt könnyebb az oktatás?

– Aki szófogadatlan gyermeket említ, az kicsit feledékeny, nem nagyon emlékszik a saját maga gyermekkorára, különösen a kamaszkor lázadó éveire. Mi ezekkel találkozunk nap mint nap, talán a nyolcadikosokkal a legnehezebb, hiszen ez a korosztály áll a felnőtté válás küszöbén. Én úgy hívom a tanítványaimat, hogy nőpalánták és férfipalánták. Egyszer megkérdeztem őket, nem tartják-e ezt sértőnek, de azt felelték, egyáltalán nem, inkább kedvesnek. Úgy vélem, hogy nekünk ezeket a palántákat kell ápolgatni, ami idő- és türelemigényes. Nincs is minden nap sikerélményünk ezen a téren, de később ez megmutatkozik, például amikor a fiatalok a tízéves érettségi találkozón megköszönik a tanárnak a szolgálatát.

– Az eltelt évek alatt bizonyára számos alkalommal volt osztályfőnök. Ebben a szerepben másként kezeli a tanítványait?

– Egy osztályfőnök ismeri a gyerekeknek nemcsak a tudását, hanem a lelkét is. Kirándulások, szülői értekezletek, családlátogatások során meglátjuk azt a hátteret is, ahonnan érkezik az ifjonc, például azt, hogy megkapja-e az örök értékeket, az alapvető nevelést otthon. Az évek alatt mindenféle gyerekkel, és sorssal találkoztam. Az a legfontosabb, hogy mielőbb találják meg a helyüket az életben-világban. Egy osztályfőnöknek ezt kell segítenie. Ide sorolhatjuk még a „protekciós” gyerekeket, akiknek a szüleikkel egy osztályba jártam, tanítottam őket, vagy korábbról ismerjük egymást. Ugyanis nálam a protekció azt jelenti, hogy két pótkérdéssel többet kapnak a vizsgán.

– Picit más vizekre evezve. Időközben megházasodott, családot alapított. Mikor és hol ismerkedett meg élete párjával?

– Abban az időben az volt a szokás, hogy a fiúk általában 25 éves korukra már megházasodtak. Én a gyávább fajtából való voltam, csak 28 évesen nősültem meg. Egy buszon ismerkedtünk meg Nórával. Ungvárra továbbképzésre küldtek, mint fiatal pedagógust, és egy olyan buszra szálltam, amellyel a filológus lányok tartottak lakhelyük felé. Hallottam, hogy magyarul viháncoltak, s közöttük volt az én jövendőbelim is. Meg is kérdeztem tőle, hogy jó buszon ülök-e, bár tudtam, hogy igen, de mégiscsak meg kellett valahogy szólítani. Ő szépen válaszolt, és nekem azonnal megtetszett. Amikor elbúcsúztunk, integettem neki, és megfordult a fejemben, ha visszainteget, akkor ebből lesz valami. Visszaintegetett…

– Immár több mint harminc éve élnek boldog házasságban. Azóta a gyerekek is felnőttek, kirepültek a fészekből. Mondana róluk néhány szót?

– Kis korkülönbséggel született Dávid és Orsolya. Ők már mindketten családosak, és Budapesten élnek. Dávid sebészorvosi szakvizsga előtt áll, Orsolya logopédusnak tanult, emellett meseterapeuta is, ami nagyon hasznos dolog manapság. Márk fiunk az Óbudai Egyetem gépészmérnöki karának másodéves hallgatója, Domonkos pedig éppen mostanában hagyja el az említett nehéz kamaszkort. Már ő is gondolkodott azon, milyen szakmát szeretne választani. Többek mellett a papi hivatás is megfordult a fejében, de most ő is orvosi pályára készül.

– Az önök családja vallásos, ön hitoktatóként is tevékenykedik, és nemrégiben Pásztor Ferenc-díjat vehetett át a római katolikus templomban…

– Én először vallásos, hívő ember voltam, és utána lettem pedagógus. Megmaradtam ebben az ideológiában, s gyermekkoromtól kezdve a második otthonomnak tekintem a beregszászi római katolikus templomot. A kórusban énekelek tizenkét éves korom óta egy évtizedig ideig voltam az egyházközség világi elnöke. Emellett különféle szolgálatokat végzek, többek között a hitoktatást is kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami szintén nagy felelősség. Ami pedig a Pásztor Ferenc-díjat illeti: valóban, a napokban került sor az emlékplakett átadására, amelyet minden évben megkap egy személy. Előttem sokan részesültek már ilyenben, itt szolgált plébánosok, hitoktatók, Krajnik Irénke kántorunk, aki a magyar kultúra lovagja is. Idén nekem szavazták meg a bizalmat, ami egy kis közösség elismerése, és éppen ezért értékes.

– A hallottakból kikövetkeztethető, hogy nincs sok szabad ideje. Ám ha mégis akad, azt mivel tölti?

– Ez évszak- és időjárásfüggő, mert ha megengedi az időjárás, akkor nagyon szívesen túrázok a hegyekben, s általában nem egyedül: régebben cserkészekkel, mostanában olyan emberekkel, akik még nem vettek részt hegyi túrán, vagy éppen nem jártak az adott vidéken. Hatalmas élmények ezek! Legutóbb a tantestülettel értünk fel a Petrosz 2020 méteres csúcsára, de korábban már a Hoverlát is meghódítottuk. De ugyanúgy kikapcsol engem a kétkezi munka, az otthoni tevékenység is. A rendszeres, kora reggeli sétáim sem maradhatnak el, ez egészségügyileg is kiváló dolog.

– Mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé? Hogyan lehet felvidítani?

– Ebben sokat segített nekem a cserkésztiszti, mentálhigiénés és önismereti képzés. Nagyon sok módszertant tanultunk, hogy hogyan kell az emberekkel bánni. Ám úgy vélem, hogy a legnehezebb győzelem a magunk felett aratott győzelem. Az én életem egyébként nem hullámhegyekből, völgyekből álló élménydús sorozat, inkább egyenes, gyengén hullámzó vonal. Egyformán örülök a nagyobb és apróbb történéseknek, és ha valami olyan ér, aminek egyelőre nem látom az értelmét, arra gondolok, hogy majd később megvilágosodom, és megértem az összefüggéseket. Egy vallásos ember sosincs egyedül, a legerősebb társ van mellette: az Isten és a hit, és ez a legjobb irányba vezet.

– Említette, hogy tanulták, hogyan kell bánni az emberekkel. Ön jó emberismerőnek tartja magát?

– Úgy vagyok vele, hogy amit az emberek elmondanak magukról, azt szívesen meghallgatom, s alapvetően bizalommal vagyok mások iránt. Én mindenkit elfogadok olyannak, amilyen.

– Korábban kiderült, hogy már csak egy gyermekük él önökkel. Mikor tud a teljes család együtt lenni?

– Még nem mondtam, hogy Orsolya lányunknál már unokánk is született, a kis Sára egyéves. Sajnos nem nagyon tudjuk gyakran egymást, de hála a technikának, legalább a monitoron látjuk őket. Ez persze nem helyettesíti az élő ölelést. Sára egyéves születésnapi ünnepségére készülünk, ahol a tervek szerint valóban a teljes család ott lesz, a nászokat is beleértve.

– Beszélgetésünk legelején mondta, hogy hatvan évvel ezelőtt született, vagyis már nyugdíjas. Hogyan tovább? Hogy érzi, folytatja a tanítást?

– Szeptember elsején töltöttem be a hatvanadik évemet, vagyis még nagyon friss nyugdíjas vagyok, s szerződéssel dolgozom tovább. Még nem teszem le a lantot, szeretném folytatni a tanítást. Nem érzem magam olyan igazi nyugdíjasnak, tulajdonképpen még meg sem barátkoztam a gondolattal. Hála Istennek jó karban vagyok, megvan a rutinos napirendem, ami szerint élem az életem, így üzenem a tanítványaimnak, hogy még számos találkozás vár ránk.