Barangolás Munkács várában és a történelemben

A Kárpátalja anno sorozatunkban már szó esett róla, hogy a csehszlovák érában vidékünket bejáró Václav Prihoda cseh tájkép- és portréfestő annak idején a munkácsi várat is megörökítette ecsetjével. Azóta viszont nagyon sok víz lefolyt a Latorcán, miközben a szovjet korszakban rettenetesen lepusztult szűkebb pátriánk eme várépítészeti gyöngyszeme. De miként fest napjainkban az 1994 és 2004 között részlegesen restaurált erődítmény?

Az alsóvár szárazárka fölött átívelő fahíd a 2010-es évek elején ramaty állapotban leledzett, ám most egy kifogástalan minőségű híd vezet az olaszbástyák által védett várkapuhoz, s azon át az alsóvárba, melynek épületeire viszont már ismét ráférne a tatarozás. Ugyanakkor dicséretes dolog, hogy az ugyanitt álló, és az erődítmény történetét bemutató ismertetőtábla hiteles képet nyújt az erősség múltjáról…

Az alsóvárból egy újabb hídon keresztül közelíthetjük meg a középső vár kapuzatát, mely fölé oltalmazóan magasodik két pompás, hatalmas olaszbástya. A bejárat boltíve alatt áthaladva pedig kibontakozik előttünk a középső várudvar, a Rákóczi tér, melyet nyugat, kelet és dél felől makulátlanul fehér falú épületek öveznek. Ám sajnálatos kontrasztként helyiségeik kihasználatlanul árválkodnak, csupán a kínzókamrát újították fel. Annak komor hangulatát azonban a kelleténél is gyengébb fényű lámpákkal hangsúlyozzák, az odavezető, alig megvilágított, lejtős folyosón pedig csak botorkálni tud a turista. A keleti bástya lépcsőháza ellenben kifogástalan minőségű, a védműről pedig egy 1660-as évszámmal ellátott bronzágyú mered az erősség alatti síkra, fokozva a kövekből is áradó történelmi hangulatot. Emellett a bástyáról pazar kilátás nyílik mind a dél felé kitáruló síkságra, mind az északi, északkeleti láthatáron hullámzó kárpáti hegykoszorúra. S ugyancsak a középső várban tekinthető meg a magyarországi Rákóczifalva által a Latorca-parti városnak és az itt működő Rákóczi-körnek adományozott Petőfi-emléktábla, mely a költő 1847-es munkácsi látogatását idézi fel.

A Rákóczi tér északi végén, a felsővár két kapuja között XVII. századi tábori ágyúk sorakoznak, jól szemléltetve a vár harcokban bővelkedő múltját. A főkapuzat fölötti, nagyon megkopott kőcímer viszont komoly restaurálásra szorul, a várpalota és a középső vár épületeinek a külső falai is vakolat, meszelés, festés után sírnak, s nem egy helyütt gaz vert gyökeret a várfalakon. Ugyanakkor a várpalota udvarra néző falai teljesen helyreállítva, hófehéren ragyognak. Itt található a hegy sziklájába vésett, egykoron az erőd vízellátását biztosító, 85 méter mély kút, melynek vedrét egy embermagasságú átmérőjű, jókora taposókerékbe beállt szolga húzta fel egykoron. A várudvaron sétálva pedig lépten-nyomon ránk köszön a magyar történelem. Két magyar-ukrán nyelvű emléktábla közül az egyik azt hirdeti, miszerint 1805. december 11-e és 1806. március 6-a között a munkácsi várban őrizték a Szent Koronát Napóleon hadai elől. Míg a másik hírül adja, hogy 1800. augusztus 25-től 1801. június 28-ig itt töltötte rabsága utolsó szűk egy évét a Martinovics-összeesküvésben részt vett Kazinczy Ferenc. Egy latin nyelvű felirat pedig arról emlékezik meg, hogy 1629-ben (amikor Munkács és egész Bereg vármegye átmenetileg az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott – L. M.) nemes gelsei Balling János, a munkácsi vár főkapitánya kijavíttatta és kibővíttette az erődítményt. (Amit aztán I. Rákóczi György erősített meg még jobban, több hatalmas bástya felhúzásával – L. M.) Petőfi Sándor 1847-es munkácsi látogatásának emlékét egy mellszobor is őrzi. Míg a középső várra letekintő déli bástyán Matl Péter munkácsi képzőművész Zrínyi Ilonát és a gyermek II. Rákóczi Ferencet ábrázoló gyönyörű bronzszobor-kompozíciója idézi fel a Rákóczik korát. S ugyanitt áll a várkápolna, amelyet 2006-ban újították fel, és alakították át ökumenikus templommá, ahol a vallásos tárgyú szobrok, valamint egyházi kegytárgyak mellett XVI. századi, értékes, nem egy esetben aranyozott ikonok tekinthetők meg a szép, színes üvegű, gótikus ablakokon át beragyogó napfényben.

A több teremre kiterjedő történelmi kiállítás gazdag régészeti anyaggal büszkélkedhet. Paleolitikumi pattintott, illetve neolitikumi csiszolt kőeszközök, bronzkori fegyverek és ékszerek, vaskori mezőgazdasági eszközök, cserépedények, fegyverek, illetve a VI-XI. században itt élt szláv törzsek használati tárgyai sorakoznak a tárlókban. S míg a szovjet történelemtudomány azt tanította, sőt egyes ukrán történészek ma is azt vallják, hogy Kárpátalja a XIII. századig a Kijevi Ruszhoz tartozott (ami téves „mese”), addig a tárlat a tényeknek megfelelően a XI. századtól keltezi azt az időszakot, amikor Munkács és környéke is a Magyar Királysághoz része volt. Gazdag képi és tárgyi anyag idézi fel a XI-XV. század emlékeit, majd a kuruc kort, kitérve Munkács 1685-1688-as ostromára, valamint a Rákóczi-szabadságharcra. Az 1700-as, 1800-as évek bemutatásakor pedig még gazdagabb tárgyi anyag szemlélteti a helyi kézműipar fejlődését. Szépen berendezett sarkok mutatják be Petőfi Sándor, továbbá a kiváló helytörténész, kutató Lehoczky Tivadar, valamint Munkácsy Mihály munkásságát, s idézik fel az első jeles ruszin értelmiségiek alakját. Egy tárlóban bilincsek és képek szemléltetik a munkácsi vár börtönkorszakát. A legújabb kort illetően pedig a tárlat röviden bemutatja a csehszlovák és a szovjet érát, illetve az 1991 óta eltelt időket. Ami pedig az utóbbiaktól sokkal érdekesebb: makettek idézik fel, milyen változásokon esett át a munkácsi vár az egymást követő évszázadok során. Ősi magvához, a lakótoronyhoz előbb csak egy szabálytalan alakú falgyűrű, majd egy négyszögletes, a sarkain kerek tornyokkal megerősített kőfal kapcsolódott. Később alsó-, középső- és felsővárra tagolt, soktornyos, pompás lovagvárrá épült ki, míg végül a XVII. században a védelmi képességeket növelő, akkor korszerűnek számító olaszbástyákkal erősítették meg (elbontva az ostromágyúk tüzétől könnyen összeomló karcsú tornyok döntő többségét), s az erősség így nyerte el jelenlegi alakját.

A történelmi tárlat mellett három tematikus terem is felidézi a múltat. Egy szépen díszített bolthajtásokkal ékes terem Korjatovics Tódor (eredeti névalakban: Teodoras Karijotatis) litván herceget mutatja be, aki Zsigmond királyunktól kapta adományként Munkács várát, melyet a főúr ki is bővített. A terem közepén pedig ott áll a herceg páncélzatát viselő bábu, valamint Korjatovics magas lovagi nyereggel felnyergelt lóbábuja. A Rákóczi-dinasztia termébe lépve tekintetünk egyből a Rákóczi-címerre, valamint a Nagyságos Fejedelem és Zrínyi Ilona mellszobrára hull. A falakon pedig ott láthatjuk a Rákóczik családfáját, a történelmünkben nagy szerepet játszó família képviselőinek a portréit, köztük Mányoky Ádám gyönyörű Rákóczi-arcképének a reprodukcióját. S ugyancsak a korszakot jelenítik meg a XVII. századi férfi és női főúri viseletetbe öltöztetett bábuk, Zrínyi Ilona Thököly Imréhez intézett, 1691. december 22-i keltezésű levelének a fénymásolata, vagy éppen a Rákóczi-szabadságharc csatajeleneteit ábrázoló festmények. Míg az egyik sarokban egy kuruc egyenruhába öltöztetett bábu, egy kis kaliberű korabeli tábori ágyú, valamint a nagyságos fejedelem zászlaja is a Rákóczi-szabadságharc éveibe repít bennünket. A Budapesti I. kerület, a Budavári Önkormányzat finanszírozásával kialakított Kazinczy-teremben pedig – elsősorban a falakon sorakozó festmények, köztük megannyi portré révén – megelevenedik előttünk a Martinovics-összeesküvés és a nyelvújítás időszaka, illetve Kazinczy Ferenc alakja. Arcképei, valamint hitvese, Török Sophie portréja mellett ott láthatjuk börtönbeli celláját, szegényes berendezésével, az ő és a felesége 1800 körül viselt öltözékét, továbbá íróasztalát, mely mellett a falon megannyi szép festmény látható, mivel a nagy nyelvújító múzeumszerű dolgozószobájának falait portrék és egyéb értékes festmények díszítették. S itt jegyezném meg, miszerint csak a két utóbbi teremben tájékoztatják magyar nyelvű feliratok is a turistákat az angol és az ukrán feliratok mellett.

Említésre méltó még a XVIII.-XIX. századi bútorok kiállítása, Natella Ovszienko ukrán festőművész tárlata, a vidékünk állatvilágát roppant szegényesen, a régi paraszti élet munkaeszközeit viszont bővebben bemutató kiállítás, valamint a Rákóczi-pince, melyet Birók Krisztián vállalkozó vett vérbe, ahol többek között saját főzésű pálinkáinak széles kínálata is megkóstolható. A vár északkeleti bástyáján pedig ott magasodik a magyar szíveket megdobogtató, helyreállított millenniumi turulmadaras emlékmű.

De lesz-e még itt további restaurálás? Az 1994 és 2004 között elvégzett munkálatokat részben a munkácsi városi költségvetéséből, részben a belépődíjakból fedezték, miközben mind jobban kibővítették a vármúzeumot. Az önkormányzat azonban lassan leveszi kezét az amúgy hozzá tartozó erősségről. 2003-tól részlegesen, 2011-től pedig kizárólagosan a vármúzeum igazgatósága tartja fenn a várat, Munkács költségvetéséből már csak csurran-cseppen egy-egy kisebb összeg a számukra. Nem csoda hát, hogy a restaurálás szünetel. Az igazgatóság jövedelméből – a belépődíjakból – csak arra futja, hogy fizessék az alkalmazottakat, fedezzék a rezsiköltségeket (ám három éve már nem tudják rendesen fűteni a kiállítótermeket), és folyó javításokat végezzenek el, például az alsóvárba vezető hidat két éve cserélték újra. A felsővárban működő órakiállítás szünetel, mivel tatarozni kell a helyiséget, az ugyanitt elhelyezett néprajzi kiállítás pedig szintén zárva van, mivel a termeit újra kell padlózni, amivel jövőre végeznek. A komoly felújításokhoz – mint Mihajlo Belekanics, a vármúzeum igazgatója kifejti – 800 ezer hrivnyára lenne szükségük.

Tervek, persze, vannak. Mint Tarasz Szinyevszkij igazgatóhelyettestől megtudom, elkészült az alsóvár restaurálásának a tervezete, jövőre elkészül a középső vár restaurálásának a projektje, a felsővár főbejárata fölötti Lorántffy-címer restaurálása azonban az eddigi tervekben nem szerepel. S hogy mikorra valósulhatnak meg a projektek? Jó kérdés. Ugyanis – mint az igazgatóhelyettes kifejti – a koronavírus-járvány kitörése óta 50-60 százalékkal kevesebb turista keresi fel a várat, a külföldi látogatók pedig teljesen elmaradtak, noha korábban Magyarországról, Csehországból, Szlovákiából és Horvátországból is érkeztek. A jövedelmeik emiatt 50-60 százalékkal csökkentek. Három idegenvezetőjük az ukrán mellett angolul is tud, magyarul is beszélő idegenvezetőjük nincs, viszont Tarasz Szinyevszkij kifejti: a magyar turistacsoportoknak saját idegenvezetőik voltak, de ha kellett, a városból is tudtak hívni magyarul is tudó idegenvezetőt.

S csak remélhetjük, hogy a korábban olyan szépen beindult restaurálás egyszer, a jövőben még folytatódni fog.