Bábel Zsuzsa idestova húsz éve tanít angolt és magyar történelmet a Benei Általános Iskolában. Bátran állíthatjuk, hogy a lelkes tanárnő univerzális, hiszen az oktatás mellett megannyi mással is foglalkozik. De meséljen minderről ő maga.
– A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola befejezése után azonnal munkába álltam, a szülőfalumban kezdtem el tanítani a gyerkőcöket. Nagyon szeretem ezt a hivatást, el sem tudnék mást képzelni az életemben. Mind az alsósokat, mind a felsősöket tanítom, és örömmel tölt el, hogy mindnyájukkal megtalálom a közös hangot, szeretem őket, és úgy hiszem, ők is szeretnek engem – kezdte beszélgetésünket Zsuzsa.
– Húsz év nagy idő. Mikor volt könnyebb a tanítás, mennyire változott a fiatalok hozzáállása a tanuláshoz az eltelt két évtized alatt?
– Az utóbbi években egyre nehezebb közelebb kerülni hozzájuk. Úgy gondolom, ez a változó, rohanó világ miatt van. Ezért öt évvel ezelőtt úgy döntöttem, mentálhigiénét tanulok, hogy még inkább meg tudjam érteni a felnövekvő nemzedéket, ha kérik, segíteni tudjak nekik. Az elsők között végeztem a Károli Gáspár Egyetem beregszászi kihelyezett tagozatán. Az elmúlt évek alatt megannyi programon vettem részt mentálhigiénés szakemberként. A társaimmal sok iskolát keresünk fel, és beszélgetünk el a gyerekekkel. A fiatalok ki vannak éhezve egy jó beszélgetésre, arra, hogy odafigyeljenek rájuk, sokszor nincs, aki meghallgassa őket, akinek elmondhatják a gondjaikat, bajaikat. E beszélgetések meggyőztek arról, hogy nagyon is megérte továbbképezni magam, mert látom a pozitív változást, egyre könyebben sikerül felvenni a gyerekekkel a kapcsolatot. Egy új oldalukról is megismerem őket, mondhatni, egy másik szemüvegen át látom a tanítványaimat.
– Igazán nagyszerű és szép dolog az, amit csinál, de úgy tudom, egyéb hasznos „szerelem” is van az életében, ami nem más, mint a pokrócszövés.
– Jól mondja, ez „szerelem”, hiszen sokkal több mint hobbi. Bevallom, én már nagyon régen szerettem volna megtanulni szőni, sajnos a nagymamám nem tudta átadni ebbéli tudását. Ám a főiskolán, erre egy ott szervezett tanfolyamon hét évvel ezelőtt megtanultam szőni. Attól kezdve fesztiválokra kezdtem járni, vittem magammal a szövőkeretemet, rongyokat, és a helyszíneken mutattam meg a szövés fortélyait, mert úgy hiszem, a régi hagyományainkat életben kell tartani, és mindenképp át kell adni a felnövekvő generációnak. Legnagyobb örömömre mindig nagy volt az érdeklődés, a gyerekek lelkesen ültek a szövőszékhez.
– Régen a falusi asszonyok inkább télen szőttek, hiszen nyáron nem volt erre idő. Gondolom, önnek is ilyenkor van több ideje szép pokrócokat készíteni.
– Igen, és egy-egy fárasztó nap után igazi kikapcsolódás, ha beülök a szövőszékbe, és ha csak egy pár sort is, de szövök pokrócot, székülőkéket különböző méretekben. Az eredményt látva örömmel tölt el, mert az én két kezem munkája. Szerencsére sokan értékelik a kézimunkát, szeretik, és meg is rendelik.
Zsuzsa amellett, hogy szép magyar történelmünkre tanítja a gyerekeket, meghallgatja őket, pokrócot sző, még egy igazán „finom” dologgal is foglalkozik, mégpedig lekvárkészítéssel. Igaz, ezt már nem egyedül csinálja, családi vállalkozásként a férje és a fiai is besegítenek az ízletes barack-, szilva-, eper- és más gyümölcsökből lekvárok elkészítésébe, és jövőre, ha Isten is úgy akarja, a Milekvárunk néven kínálja majd a finomságokat a Bábel család.
