A háromszor felépült, kétszer lerombolt erősség

Vidékünk egyetlen más középkori erődítménye sem járt be olyan kacskaringós történelmi utat, mint az ungvári vár. Háromszor, három különböző helyen építették fel, teljesen más várépítési stílusokban, és legutolsó, mai helyén is számos átalakítást ért meg. Ismerkedjünk hát meg kalandos történetével!

Hung (Ung) váráról, annak honfoglalás kori történetéről Anonymus írt Gesta Hungarorum című művében. Fontos viszont leszögezni, hogy a gesta a középkor latin nyelvezetében regényt jelentett, Béla király (valószínűleg III. Béla) névtelen jegyzője regényes formában írta meg a honfoglalás történetét. Eszerint Álmos fejedelem Laborc fejedelem ellen vonult, aki Hung (Ung) várát birtokolta, ám amint a magyar sereg tábort ütött az erősség mellett, Laborc futásnak eredt. A magyarok elfogták, felakasztották, majd bevonultak az erősségbe, ott pedig a nagy győzelmi lakoma után Álmos még életében új fejedelemmé választatta fiát, Árpádot. (A krónikák szerint viszont Árpád vezette a Vereckei-hágón átkelő fősereget, már fejedelemként, míg a többi seregrész és a nép az erdélyi hágókon, szorosokon nyomult be a Kárpát-medencébe.) A Laborc ungi torkolatánál, a két folyó szegletében viszont tényleg állt egy földvár, amelyet a IX. század végén vagy a X. században építettek fel. De kik? A történészek véleménye megoszlott. Az egyik lehetőség, hogy helyi szlá­vok (akkor viszont minden bizonnyal fehér horvátok) keze műve lehetett. Mindenesetre 894–903 között a honfoglaló magyarok bevették, és ez a földvár lett Ung vármegye központja, amiről egy 1085-ből származó forrás tesz említést. Itt székelt a mindenkori ungi ispán, az első név szerint ismert ungi ispánról viszont csak egy 1238-as keltezésű forrásban olvashatunk. Nem sokkal később, az 1241–1242-es első tatárjáráskor viszont a támadók földig rombolták az erősséget.

Batu kán mongol és tatár hadainak a kivonulása után, IV. Béla kővárépítési programja során a mai Gerénynek otthont adó dombon felépült a második ungvári vár mint királyi erősség. Ez egy masszív lakótoronyból és a körülötte emelt falgyűrűből állt, a XIV. század első évtizedében azonban az oligarchikus Magyarország tartományúri összecsapásai során megsemmisült. A kiskirályokat leverő, Magyarország egységét helyreállító Károly Róbert királyunk aztán 1312-ben Ungvár vidékét hűséges hívének, Drugeth Fülöpnek adományozta, aki kitüntette magát a két legerősebb felvidéki oligarcha família, az Aba Amadé fiak és Csák Máté ellen ugyanebben az esztendőben megvívott, a királyi seregek fényes győzelmével végződő rozgonyi csatában. Drugeth Fülöp 1320-ban kezdte meg a jelenlegi ungvári vár, konkrétan a belső vár felépítését, mely az 1330-as években fejeződött be. Ez a vár azonban merőben különbözött a mai belső vártól. A XIV. század elejének várépítészeti stílusát követve, belsőtornyos vár volt, vagyis a négyszögletes alaprajzú, a várúr palotáját és a védősereg lakóépületeit, a melléképületeket, valamint az ezeket összekötő falakat magába foglaló erősség saroktornyai belesimultak az épületek és a falak külső síkjába.

Mohács után, amikor mind Szapolyai János erdélyi vajdát, mind Habsburg Ferdinánd főherceget, V. Károly német-római császár unokaöccsét magyar királlyá koronázták a különböző frakciók, a magyar belharcok évtizedeiben a Drugethek Szapolyai Jánost támogatták, s bár Szapolyai özvegye, Izabella királyné 1551-ben átadta I. Ferdinándnak, az Északkeleti-Felvidék Ungvárral együtt a későbbiekben a Habsburg császár-királyok által uralt Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség ütközőpontja maradt. Az ungvári erősséget Drugeth István kezdte modernizálni, hozzá köthetők a legjelentősebb építkezések. A XVI. század végére átalakíttatta a belső várat, mely nagyrészt ekkor nyerte el jelenlegi formáját: a négyszögletes várpalota teljesen körülzárta a belső udvart, az erősség új saroktornyai pedig kiugrottak a várpalota külső síkjából, hogy a védők a lőrésekből oldalazó tüzet nyithassanak az ostromlókra, vagyis a belső vár ekkor lett külsőtornyos erősség. S ugyancsak Drugeth István kezdte meg a külső vár kiépítését. Ezt északkelet felől a várhegy meredek sziklafala határolja, így itt csak a belsővár két északkeleti saroktornyától délkeletre és délnyugatra építették ki az erősséget a többi oldalon teljesen körülvevő szárazárkot, valamint a külső várat, annak falaival, melléképületeivel és a sarkokon álló, oldalazó tüzet biztosító olaszbástyákkal. Mindemellett az északkeleti oldalon is felhúzták egy kisebb, háromszögletű bástya falait. Drugeth István azonban nem „csak” jeles várépítő volt, Ung és Zemplén vármegye főispánjaként is tevékenykedett, s a csatamezőn is bizonyította hadvezetői rátermettségét: 1566-ban a vidéket pusztító krími tatárokat zsoldosaival és felfegyverzett parasztjaival a Kapos folyóig szorította, és ott győzelmet aratott fölöttük. A Drugethek azonban később labancokká váltak, s a család utolsó férfisarját Thököly Imre Habsburg-ellenes szabadságharca során, 1684-ben császárhű magatartása miatt Kassán lefejeztette.

Ungvár vára nőágon öröklődött tovább, s házasság révén 1691-ben Bercsényi Miklós lett a tulajdonosa. Bercsényi – aki Ung vármegye örökös főispánja lett – tovább erősítette a várat, a várpalotát pedig pompás barokk főúri lakká alakította. A termek falait gyönyörű hímzett kárpitokkal és festményekkel ékesítette, a belső tereket szépséges barokk bútorokkal rendezte be, nagyszerű, drágakövekkel ékesített díszfegyvereket is magába foglalkozó műkincsgyűjteményt, művelt, ragyogó intelligenciájú személyiségként pedig könyvritkaságokat is magába foglaló gazdag könyvtárat létesített.

A Rákóczi-szabadságharc során a kurucok 1703 őszén ostromzár alá vették a várat, a császári őrség pedig 1704-ben szabad elvonulás fejében átadta azt a szabadságharcosoknak. II. Rákóczi Ferenc is többször megfordult az erősségben, orosz és lengyel diplomatákat fogadott itt. A szabadságharc bukásakor azonban ismét császári kézre került, bútorait Kassán Habsburg-párti főurak közt elárverezték, kárpitjait, festményeit, műkincsgyűjteményét és könyvtárát pedig Bécsbe szállították, udvari gyűjteményekbe.

1776-ban Mária Terézia császárnő-királynő a Munkácsi Görögkatolikus Püspökségnek adta át a várat, palotarészében papneveldét alakítottak ki. A szovjet korszakban aztán államosították a várat, a palotarészben pedig táj- és helytörténeti múzeumot hoztak létre, mely ma is működik.