Az opera fényűzésén innen és túl

Pompás látvány, lenyűgöző hangzás. Monumentális és változatos, magával ragadó és emlékezetes. Talán még ezek a szavak sem fejezik ki és jellemzik igazán az opera és az ott zajló előadások különlegességét. A zene szentélyében minden kicsit varázslatosabb, fényűzőbb, mint a való életben, talán ezért is vonzza annyira az embert. Csobolya József több mint tíz éve a Magyar Állami Operaház énekkarának tenoristája. Most az ő szemszögén keresztül nyerhetünk bepillantást ebbe az egyedi miliőbe.

– Márciusban tárta ki újra kapuit a felújított Magyar Állami Operaház. Az öt évig tartó restaurálás után Erkel Ferenc méltán híres Hunyadi László című művével indítottak. A grandiózus előadást az operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter rendezte.

– A Hunyadi Lászlót nagyon szeretjük, sokat vendégszerepeltünk vele, korábban a Kárpát-Haza OperaTúra keretében az egész Kárpát-medencében bemutattuk. Már nagyon vártuk, hogy visszatérjünk a megszokott környezetünkbe – kezdi beszélgetésünket Csobolya József. – Öt évvel ezelőtt kisebb tatarozásnak indult az egész. Először csak a színpadtechnikát akarták felújítani, ami fölött eljárt az idő. Közben eldőlt, az egész épületet korszerűsítik, illetve a műemlékvédelem szempontjából is roppant értékes, gazdagon díszített belső teret is megmentik az utókor számára. Most minden újra tökéletes a színpadtól az utolsó kis aranyszobrocskáig az Andrássy úti Ybl-palotában.

– Rengeteg próba, fellépés. Hogyan bírja a hajtást?

– Amikor idekerültem, az idősebb kollégáim gyakran mondogatták, hogy ezt a pályát talán elsősorban nem is hanggal, hanem lábbal kell bírni. Akkor még nem hittem nekik, de most, több mint 10 év után jómagam is tapasztalom, hogy igen komoly fizikai megterhelést jelent az állandó jelenlét. Valóban elengedhetetlen a jó fizikum és állóképesség. Hetente járok énekmesterhez, de hangkarbantartás mellett a testem is edzem. Rendszeresen járok konditerembe, odafigyelek az egészségemre, a megfelelő alvásra és a pihenésre. Enélkül nem tudnám a maximumot nyújtani. Szellemileg is ápoltnak kell lenni, mert a koncentráció is lényeges. Most például Arrigo Boito Mefistofele című operáját játsszuk, amelyben az olasz szövegen túl oda kell figyelni a tűpontos belépésekre, a ritmikára is. Ami a szövegtanulást illeti: az agy blokkokban jegyzi meg. Ezeket a terjedelmes műveket máshogy nem is lehetne. De sokat segít a zene, a mozgás, a rendezés.

– Hogyan sikerült eljutnia Beregszászból Budapestre, a Magyar Állami Operaházba?

– 1997-ben megnyertem az Ivaskovics József által rendezett III. Kárpátaljai Magyar Dalversenyt. A siker váratlanul ért. Nem is igazán terveztem énekes karriert. Akkor szereltem le a sorkatonai szolgálatból, szusszanni akartam kicsit. A zenetanárom viszont biztatott, hogy próbáljam meg, ne hagyjam ki a lehetőséget. Egy ungvári lánnyal nyertük meg a versenyt. Ez azt jelentette, hogy díjmentesen tanulhattunk a Krónikásének Zeneiskolában. Ebben a speciális intézményben középkori magyar históriás énekekkel fejlesztettük a tudásunkat. Engem ez mindig is vonzott. Így kezdtem meg 1998-ban Budapesten a tanulmányaimat, ahol az énektanárunk az olasz bel canto (szép ének) stílust oktatta. Az évek során kiderült, a komolyzene felé orientálódik a hangszínem. A családomban senki sem foglalkozott ezzel, talán épp ezért vonzott ennyire. Érdekes viszont, hogy gyerekkoromban roppant félénk, szégyenlős kisfiú voltam, alig tudtak rávenni, hogy kiálljak a színpadra. Fiatalabb koromban még azt is mondták, hogy hangom van, de énekelni nem tudok. Rejtély, hogyan alakult így az életem, de hálás vagyok érte. A zeneiskolával rengeteget turnéztunk a Kárpát-medencében, még az Egyesült Államokban is jártunk. Az öt év alatt diákként jelentős gyakorlatra tettem szert. A diploma megszerzése után megnősültem, Veszprémbe költöztünk. Szabadúszó énekesként jártam az országot, aztán énekes-színészként a Nemzeti Kamara Színházhoz szerződtem. Majd elmentem egy meghallgatásra az operaházba, ahol épp tenoristát kerestek. Felvettek, ami nagy megtiszteltetés volt számomra.

– Nem lehet könnyű ugyanakkorra lendülettel előadni egy műsort századszorra… Mi motiválja?

– Jól látja a helyzetet. Előfordult, hogy egy hónap alatt 28 fellépésen kellett helytállni. Volt, hogy egy nap kétszer is színpadra kellett lépni. Emlékszem, amikor már túl voltunk a tizedik előadáson, és meghallottam az opera nyitányának az első két hangját, azt hittem, kirohanok az épületből. Amikor már sokadszorra vettem fel naponta kétszer a nehéz bársonyjelmezt, a hatalmas pallosokat, úgy éreztem, mintha egy operagyárban lennék. Énekelni és színészkedni kell egyszerre, háromszor-négyszer átöltözni a néha kicsit kényelmetlen és súlyos jelmezekbe. Szóval nem könnyű, de a látványért mindent megteszünk, és ezt mi mind vállaljuk! Csak úgy, mint azt is, hogy olykor hiányzunk a karácsonyi asztal mellől, mert amíg a család az ünnepet üli, addig mi a színpadon állunk. Félreértés ne essék, nem panaszkodom. Mindennap örömmel megyek be a munkahelyemre, számomra ez egy csodálatos világ, kárpótol az esetleges nehézségekért. Semmit sem tudok félgőzzel csinálni. Azzal, hogy beleadok mindent, a közönséget is megtisztelem. Hiszen ők nem tehetnek arról, hogy én már előtte több tucatszor lejátszottam azt a darabot. Ők most látják először, nekünk pedig mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy életre szóló élmény maradjon számukra. Ezért minden alkalommal ugyanolyan intenzitással adjuk elő, mintha premier lenne. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a hangulatingadozásoktól és a kisebb afféroktól – amelyek egy ekkora létszámú társulatnál elkerülhetetlenek, – és csak a produkció szépségére koncentrálunk, illetve arra, hogy értéket közvetítsünk ezeken a műveken keresztül, akkor azt hiszem, boldogok lehetünk.

– Van kedvenc, illetve álomszerepe?

– Nagyon szeretném még eljátszani V. László király szerepét Erkel Hunyadi László operájában. Az ő alakja számomra rendkívül megkapó, sokrétű, igazi érzelmi kavalkád, amit nagyon szívesen megtestesítenék a színpadon. Igazából nem tudnék párhuzamot vonni Erkel két nemzeti operája között. A Hunyadit talán egy picit jobban szeretem, mint a Bánk bánt, de mindkettő közel áll a szívemhez. Óriási érzelmeket hoznak ki az emberből. Megismételhetetlen magyar művek, kihagyhatatlanok nézői szempontból is. Verdi operáiért pedig egyszerűen rajongok. Ő aztán tudta, mitől döglik a légy. Hihetetlen dallamokat írt, nagyon értett az emberi lélekhez.

– Megmutatkozik valamiben a kárpátaljaisága?

– Egy kedves ismerősöm egyszer úgy fogalmazott, a kárpátaljaiság nem szűnik meg a lakhelyváltoztatással. Igazat adok neki. Azt gondolom, hogy ahol a gyermekéveinket töltjük, meghatározó marad egész hátralévő életünkre. Az a környezet, légkör annyira belénk ivódik, hogy azt semmi más tudja kitörölni. Szeretem Budapestet, már közel 25 éve élek itt, de Beregszász marad az igazi otthonom.

– Miben változott leginkább az elmúlt években?

– Az ember állandóan változik, formálódik. Nemcsak a körülöttünk lévő világ hatására, hanem a belső érésünk eredményeként is. Köszönőviszonyban sem vagyok a 19 éves kori énemmel. A tapasztalatok, a pofonok, a sikereket mind-mind belénk vésődnek. Az utóbbi időben óvatosabb, körültekintőbb lettem a hétköznapokban.  Az élet megtanított arra, hogy semmit sem kapunk ingyen. Még ha néha úgy is tűnhet, hogy felpörögtek az események, az valójában a korábbi kemény munka jutalma, ami előrevisz. Kapunk Istentől adottságokat, amit fejleszthetünk, de ugyanúgy el is herdálhatjuk. A munka nemesít, én ebben hiszek.

– Rituálé színpadra lépés előtt?

– Giuseppe Verdi Simon Boccanegra operájával léptem fel először. Az akkori igazgatónktól az előadás előtt mindenki kapott egy cetlit, rajta egy idézettel Petrarca daloskönyvéből. Nagy hatást tett rám. Azóta mindig, mielőtt kimegyek a színpadra, rátekintek: Hangod zengve zengjen: lelkes jobbaknak léssz majd menedéke – tőlük kérdezd meg: „Nos, ki véd meg engem?” Mert én kiáltok: Béke, béke, béke!a