– Három évtizede vezeti be a gyermekeket a zene varázslatos világába. Az ön életében mikor került előtérbe a zene szeretete?
– Beregszászi vagyok, s elmondhatom, hogy jó emlékeim vannak a gyermekkoromból, amihez természetesen a zene is hozzátartozik. Kisiskolásként a beregszászi zeneiskolában kezdtem el tanulni, ami egyáltalán nem volt meglepő, hiszen hároméves voltam, amikor anyukám megvásárolt egy zongorát, s már azon kalimpáltam. Édesapám is nagyon szerette a zenét, a muzsikaszót, szeretett énekelni, és jó hangja is volt ehhez. Zeneiskolai végzősként éreztem azt, hogy ez az én utam, ezt kell csinálnom. Igaz, korábban orvos szerettem volna lenni, mivel édesapám a medikában dolgozott, de hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való, már egy csepp vér láttán is rosszul leszek. Tehát jól döntöttem tiniként, amikor a zenét választottam. Ungváron tanultam tovább, s szereztem zongorapedagógusi képesítést.
– Pályakezdőként hol kezdett el dolgozni?
– A beregszászi zeneiskolában, s ezzel párhuzamosan heti két alkalommal Bátyuban is tanítottam a gyerekeket. Nem sokáig tartott ez, de kezdőként jó volt, hogy egy másik tanintézmény életébe is betekintést nyertem, s ez számomra is egy jó tanulás volt. Aztán már csak Beregszászban tanítottam, ennek immár harminc éve.
– Harminc év nem kevés. Ennyi idő alatt bárki kiég, legyen az hivatalnok, szakpedagógus vagy zenetanár. Ön hogy érzi?
– Az lehet a titok, hogy szeretem a munkám, a gyerekeket és a Jóisten türelemmel is megáldott. Mert enélkül gyerekekkel foglalkozni nem lehet. Viszont be kell vallanom, hogy most már egyre nehezebb, mint ahogy körülöttünk minden, így a gyerekek is változtak az eltelt évtizedek alatt. Ha visszatekintünk a 2000-es évekre, hogy akkor mi volt az elfogadott, és mi nem, mi volt a követelmény, akkor elmondhatjuk, hogy mára minden felgyorsult, de a gyerek akkor is gyerek volt, s most is az. Bár meg kell szokni, hogy egyre több a hiperaktív gyerek, nehezebb lekötni a figyelmüket, ezért nekünk, pedagógusoknak is haladni kell a korral.
– Belefér egy zenepedagógus életébe a halogatás?
– Attól függ. A papírmunka például ezek közé tartozik. Mindig határidő előtt egy perccel készülök el vele, mert nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Viszont, ha egy koncertre, vagy bármiféle fellépésre készülünk, azt soha nem halogatom.
– Hogy áll a pontossággal?
– Minden órám (a telefonom, a karórám, a lakásban minden időmérő eszköz) tíz percet siet, s pontosan azért, hogy még véletlenül se késsek el soha sehonnan. Néha persze megtörténik, hogy az utolsó pillanatban érek oda valahová, de késni nem szoktam.
– Amellett, hogy gyerekeket oktat, a református templomban orgonál.
– A mi családunk református. Templomjáró keresztyének vagyunk, lassan húsz éve szolgálok szívem teljes szeretetével az egyháznál, ami számomra megtisztelő. Úgy hiszem, hogy egy kántori szolgálatot elhivatottság és alázat nélkül nem lehet végezni.
– Mindemellett feleség, édesanya. Mondana a családról néhány szót?
– Házas vagyok, férjemmel, Istvánnal, aki egyben a főnököm is, hiszen a művészeti iskola igazgatója, két fiúgyermeket nevelünk: Benjámin tizenegy éves, Sámuel nemsokára tizenhat lesz. Mindketten a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum diákjai, büszke vagyok rájuk, mert nagyon jó tanulók, szófogadók, segítőkészek, és ami a legnagyobb öröm számunkra, hogy úgy Benit, mint Samut megáldotta a Jóisten zenei tehetséggel. Több hangszeren is játszanak. Samu gitározik, dobol, klarinétozik és zongorázik. Beni szintén jól zongorázik, dobol és furulyázik. Az, hogy mindannyian zenészek vagyunk, egy közös pont az életünkben, amit sokszor úgy használunk ki, hogy spontán elkezdünk énekelni, zenélni.
– Milyen fiús anyukának lenni?
– Nagyon jó. Én első perctől azt éreztem, hogy nekem fiaim lesznek. És ez beigazolódott. Megtaláljuk a közös hangot, együtt biciklizünk, úszunk, kutyát sétáltatunk, a kedvenc időtöltésem nekem is a futball, legyen az egy meccs a tévében, vagy a játék a focipályán. Egyébként már gyermekkoromban megszoktam, hogy a szüleimmel, főleg apuval sokat jártunk kirándulni, horgászni a Borzsára, a Tiszára, és azt is belém nevelte, hogy a világ legizgalmasabb sportja a foci. Ezért nem áll tőlem távol, hogy a fiúkkal is szívesen eljárok a felsorolt helyekre.
– Említette, hogy a férje egyben a főnöke is. El tudják otthon a két dolgot vonatkoztatni egymástól?
– Igyekszünk. Különösen a férjem van ezzel úgy, hogy nem szívesen beszél otthon a munkáról. Vicces, de néha én értesülök a legutoljára az iskolában zajló történésekről. Ezt sokan nem hiszik el, pedig így van. Azt viszont tudja férjemként és igazgatóként is, hogy rám mindig számíthat, legyen szó fellépésszervezésről, hivatalos levelezésről, vagy vendégek fogadásáról, én ezt vállalom és tudásom szerint végzem. Azt pedig én tudom és látom, hogy mikor jön el a pillanat, amikor kimerül, és szüksége van a lazításra. Ilyenkor elküldöm pihenni, hogy új erőt gyűjtsön a folytatáshoz.
– Marad idő barátnőkkel, kollégákkal való kikapcsolódásra?
– Úgy szervezem az életemet, hogy maradjon. Fontosnak tartom a barátokkal való beszélgetést egy jó kávé mellett, már csak azért is, mert rohanó világban élünk, amikor mindenki fut, szalad, ezért szükség van néha egy kis lazításra, egy pár percnyi megállásra.
– Jó emberismerőnek tartja magát?
– Igyekszem elfogadni az embereket olyannak, amilyenek, de egyébként azt hiszem, hamar kiismerek mindenkit.
– Volt már olyan, hogy valakit mégsem sikerült kiismerni, és csalódott?
– Persze. Nem esik jól, ha valakit teljesen félreismerek, de igyekszem hamar túllépni ezen, nem rágódok a sérelmeken, mert ezzel csak magamat mérgezem.
– Mi az, ami csak a saját hobbija?
– Nem nagyon van olyan. Mint már említettem, a fiúkkal együtt nézzük a meccset a tévében, a vízpartot is mindenki szereti, gombázni is szeretünk. Amit én szeretek, azt az egész család szereti.
– Kezdetét veszi a nyári szünet. Mit terveznek a nyárra?
– Nem nagyon szoktunk előre tervezni, mert szerintem nem is lehet. De mindenképp úgy alakítjuk, hogy amikor jó idő van, el tudjunk menni egy kicsit fürdőzni a Dédai tóra vagy kirándulni. A református egyházon belül a KT-s gyerekeket a Kukja tanyán szoktuk táboroztatni. Ez is egy olyan alkalom, ahol a fiúk is részt tudnak venni, és én is jól érzem magam. Sógornőmék Budapesten élnek, a fiúkkal meg szoktuk őket nyaranként látogatni, számukra ez nagy élmény, egy kicsit hosszabb kiruccanás. A lényeg az, hogy jól teljen a nyár, hogy mindannyian egészségesek legyünk, és erőt gyűjtsünk a következő tanévkezdésig.
