„Az éneklés az életem” – Bemutatjuk Albrecht Katalin énekest

A hivatásunk meghatároz minket, kitölti életünket. S hogy mi is lesz ez a tevékenység, amely elégedettséggel tölt el? Sokan csak hosszú évek múltán találnak rá útjukra. Vannak azonban olyan szerencsések, akik már gyermekkoruktól elindulnak azon az úton, melyen megtalálhatják, mi szívüknek igazán kedves. Így van ezzel a huszti Albrecht Katalin is, aki egy személyben énekes, karmester és tanár. Ismerjük meg őt!

– Meséljen, hogyan lett az éneklés a szenvedélye?

– Huszton születtem, az általános iskolai tanulmányaimat is ott kezdtem. Első találkozásom a zenével még ötéves koromban történt – bátyám zeneiskolába járt hegedű szakra, a tanára hallotta, ahogyan énekelek, és megkérte a szüleimet, hogy írassanak be engem is az iskolába. A tanulmányaim alatt nagyon megtetszett az éneklés, sokat jártunk fellépni Ungvárra, Lembergbe, Kijevbe, de még Görögországba is eljutottunk. Ezért kilencedik osztály után úgy döntöttem, hogy az ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatom a tanulmányaimat, ahol karmesteri szakra jelentkeztem. Oklevelem megszerzését követően, hogy még inkább fejlesszem magam, felvételiztem Kijevbe, a Drahomanov Nemzeti Tanárképző Egyetemre, szintén karmesteri szakra. Ma is ott tanulok, nagyon szeretem a várost, az ottani embereket.

– Kijev egy más világ az itthoni közeghez képest. Hogyan érezte magát ott?

– Kis koromtól azt gondoltam, hogy egyszer majd egy nagyvárosban fogok élni. Persze szüleim féltettek, és nem szívesen engedtek el, de látták, hogy mennyire szeretek ott lenni, így megbékéltek a döntésemmel. Sok új barátot szereztem ott, munkát is találtam, egy zeneművészeti iskolában vagyok énektanár.

– Emellett egy együttesnek is a tagja…

– Közel másfél éve egy gitáros fiú meghirdette, hogy szüksége lenne egy énekesre, én pedig jelentkeztem hozzá. Cherries pastel a formációnk neve. Pop dalokat írunk, már több szerzeményünk is van. Jelenleg – mint mindenkit – minket is a háború foglalkoztat, így erről írunk. Próbáljuk kiénekelni magunkból a fájdalmat.

– Milyen érzés fellépni? Nem izgul?

– Félek, izgulok, ezt mindig átélem a fellépések előtt, de ez nem rossz dolog, úgy gondolom. A sikeres fellépések után azonban csodálatos érzés fog el, boldogság, hogy sikerült átadnom valamit a közönségnek magamból.

– Említette, hogy tanít. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

– A már említett zeneiskolában az ének szakosokat és a kicsik kórusát vezetem. Nagyon aranyosak a gyerekek, és szeretnek tanulni, könnyű velük foglalkozni. Ők érzik azt, ha szereted a munkád és a gyerekeket. Számukra fontos az, hogy a tanulás mellett szeressük is őket, csak így lehet eredményes a munka.

– Kijevben tanul. Hogyan élte meg a háború kezdetét?

– A háború előtt édesapám már mondogatta nekem és a bátyámnak, hogy menjünk haza. Végül úgy döntöttünk, hogy hazautazunk. Ez vasárnap volt, következő héten, csütörtökön pedig kitört a háború. A barátaim, akiket szeretek, ott maradtak, nagyon féltettem őket, rossz érzés volt. Nemrég visszautaztam Kijevbe, folytatjuk a tanulást, hála Istennek, komolyabb nehézségek nem akadtak.

– Templomokban is vállal szolgálatot.

– Gyermekkoromtól járok templomba, tízéves voltam, amikor először énekeltem a kórusban. Később mint karmester vettem részt a szolgálatokban. Jelenleg a huszti szentmiséken és a kijevi Szent Sándor templomban énekelek. Számomra fontos az, hogy a tehetségemmel, melyet az Úrtól kaptam, szolgálhassam Őt.

– Mit jelent önnek az éneklés?

– Az éneklés az, ami által a legjobban ki tudom fejezni azt, ami bennem van. A zenében nem kellenek szavak, vagy tolmács ahhoz, hogy megértsük egymást – ezáltal tudjuk, halljuk, hogy mit érez a másik. Az éneklés egy csodás dolog, mellyel Isten áldott meg minket, nekünk ezt őriznünk kell.