Jellemző a magyarság történelmére, hogy a legnagyszerűbb, a legfelemelőbb pillanatok után a legtragikusabb események következnek be. Ilyen az 1848-as év gyönyörűséges márciusa után másfél évvel később bekövetkező világosi fegyverletétel. S ugyanilyen gyászos nap október 6-a, amikor Aradon kivégezték a tizenhárom hős honvédtábornokot. Rájuk emlékezünk ezen a napon.
Mártírjainkra emlékezni kötelesség, hisz a tizenhárom hős honvédtábornok példájából, hősies helytállásából az utókor mindenkor példát meríthetett és meríthet.
Azokra a hősökre emlékezünk, akik életüket adták a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért. Olyan szabadsághősökre emlékezünk, akik között a magyarok mellett osztrák, szerb és horvát nemzetiségű is megtalálható, s volt közöttük polgári származású katonatiszt és dúsgazdag főúr, de mindannyian hősökként küzdöttek a szabadságharc csatáiban, s mi már tudjuk, hogy nem harcoltak hiába. A forradalom leverése ellenére sem lehetett visszaállítani a ’48 előtti állapotokat, s Magyarország rátért a polgári fejlődés útjára.
Az aradi vértanúk élete a ma nemzedéke előtt is példaként kell álljon, hisz megmaradásunk érdekében ma is elszántságra, akaratra és a nemzet ügye iránti feltétlen hűségre van szükség.