Április 24. – Szent György napja, a leghíresebb jeles napok egyike

Szemével az égre tekintett, kardjával azonban a földre sújtott György, a bátor lovag és hős katona, hogy legyőzze a sárkányt és megmentse a király szűzi leányát. Szent Györgyöt, a középkor egyik legnépszerűbb szentjét, századokon keresztül a lovagi erények példaképeként említették, napjainkban pedig a haza védelmére hivatott katonaság égi patrónusaként tekintenek rá. Ma, április 24-én van Szent György napja.

Sárkányölő Szent György a középkor egyik legnépszerűbb szentje, történetében a keresztény ihletettségű legendákra jellemző összes elem megtalálható, hiszen a jót jelképező szűz és a gonoszságot jelképező sárkány küzdelmében Isten segítségével, de saját bátorságával, hősiességével győzedelmeskedik. Legyűri a sárkányt, s ezzel nem csak a szűz életét menti meg – aki nem mellesleg a király egyetlen leánya –, hanem magát a királyságot is. Mindezzel pedig azt bizonyítja, hogy aki az Istentől rendelt úton jár, az a legnagyobb gonoszságon is úrrá tud lenni, nem kell ehhez más, csak a hit, remény és a szeretet.

Szent György, a középkori hét lovagi erény megtestesítője, római katona volt. Valamikor 270 körül születhetett egy előkelő kis-ázsiai, kappadókiai családba. Diocletianus császár katonájaként szolgálta a birodalmat, amikor azonban az uralkodó választás elé állította, hogy a pogányok, vagy a keresztények istene mellé áll, György ez utóbbi mellett döntött. Börtönbe vetették, és miután a legkegyetlenebb kínzásokkal sem tudták hitétől eltéríteni, 303-ban kivégezték. Életének története legendák formájában maradt fenn, melyet kiszíneztek a századok. Nehezen lehet elképzelni például azt, hogy a kis-ázsiai pusztákon bárkivel is szembejön egy valódi sárkány.

De nem is ez a lényeg, hiszen ezek a történetek tanmeseszerűen világítanak rá azokra a dolgokra, melyeket a korabeli emberek fontosnak tartottak. Mátyás királyunk is hasonló módon vált népmesei hőssé.

A valódi Szent Györgyről kevés adatunk van, szinte semmit sem tudunk róla. Már a bő két évszázaddal később élt Geladius pápa is észrevette ezt az ellentmondást, és talányosan úgy fogalmazott, hogy „György egyike azoknak a szenteknek, akiknek tetteit csak Isten ismeri”.

Szent György mégis a keresztény középkor egyik legnépszerűbb szentje lett. Legszebben a 13. századból származó, Jacobus de Voragine által jegyzett Legenda aurea, vagyis az Arany legenda adja vissza csodás tetteit. Rögvest adjuk is át a szót a középkor ékkövének és méltán egyik legnépszerűbb könyvének, s kövessük nyomon, hogyan számol be a sárkány legyőzéséről: „a kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett.

Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.

Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak (…) A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. (…)

Szent Györgyöt éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el! György így szólt: Ne félj, leány! Amikor mindent elmesélt a leány, György így szólt: Krisztus nevében megsegítelek. (…)

Amíg így beszélgettek, jött a sárkány. György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott.

Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! Az meg is tette, mire a sárkány követte őt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette.

Szent György intett a népnek, s így szólt: Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt. Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt. (…) A király Szent Györgynek mérhetetlen sok pénzt adott, de ő nem akarta elfogadni, szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött a király lelkére: gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről”.

Szent György a latinul Quatuordecim Auxiliatoresnek nevezett tizennégy segítőszent egyike. Azok a szentek alkotják ezt a csoportot, akiknek égi közbenjárását a hívek különösen is hatékonynak tartják. A hagyomány szerint ezek a szentek a haláluk előtt ígéretet kaptak Istentől, hogy a hozzájuk fordulókat megsegíthetik. A tizennégyes szám valószínűleg a Szent Pállal és Szent Barnabással kiegészült apostoli karra utal. A tizennégy segítőszent kultusza az Európában a 14. század derekán dúló pestisjárványok korában virágzott, bár hozzánk egy kicsit később, a 15. század elején érkezett.

Hazánkban Szent László mellett Szent Györgyre is a lovagi erények megtestesítőjeként tekintettek, nem véletlenül választotta Anjou Károly Róbert az általa alapított Szent György Lovagrend égi patrónusának, amelyet nem mellékesen a legrégebbi világi lovagrendnek tekinthetünk, hiszen a korábbiak mind egyházi alapokon jöttek létre.

Károly Róbert királyunk 1326. április 24-én, Szent György napján Boleszló esztergomi érsek és a teljes magyar püspöki kar jelenlétében hozta nyilvánosságra a rend statútumát Visegrádban, amely ezzel, a rövidnek csöppet sem mondható mondattal kezdődik:

„Bármit cselekedjenek is az emberek, mindenkor meg kell vizsgálni nemcsak magát a tettet, hanem szükséges ítéletet mondani annak célja fölött is, ezért az isteni ösztönzéstől és parancstól hajtva, akitől minden jó származik, tiszta indíttatásból és valódi hittel az evangélium második eklogájának gondolataiban, azért, hogy elnyerjük felebarátaink, valamint az Isten, a mi teremtőnk tetszését, testvéri társaságot alapítunk, amely a krisztusi szeretetben fogja egymással egyesíteni mindazokat, akiknek enyhíti igájukat és terheiket és majd a testi hüvelyünk védelmét fogja szolgálni, melyek a világban vitáktól és különféle ellentétektől támadtatnak, melyek miatt, ha nincs kéznél az orvosság, az emberek rövid idő alatt elpusztulnak”.

Szent György lovagjai elsősorban a magyar királyság szilárd oszlopai voltak. Nem csak az uralkodót, de annak udvartartását is védelmezték. Feladatuk volt ezen kívül az elesettek, gyengék, árvák támogatása, vagyis a lovagi erények gyakorlása. Másodsorban azonban a lovagoknak egyházi feladatuk is volt, hiszen a kereszténységet is védelmezniük kellett, jelenlétükkel pedig emelték az udvar fényét, tekintélyét, valamint az 1323-ban a visegrádi fellegvárba átszállított Szent Koronát is nekik kellett őrizni.

Szent György ötven felesküdött lovagja évente háromszor köteles volt összegyűlni, udvari tartózkodásaik idején pedig együtt kellett étkezniük. A „Szent György vitézek rendjének szabályai” szerint a tagok fekete, térdig érő, csuklyás posztó köpenyt viseltek, a köpeny mellrészén pedig jelmondatuk virított: „Valósággal igaz vagyok e baráti renddel szemben”.

Századok múltak azóta, s letűnt a lovagok kora. Hiányukról írt Juhász Gyula a Szabad jövő lovagjai című versében: „Szent György lovagja a jövőnek az, / Ki nemcsak vallja, hogy vesszen a gaz, / De harcol is kitartón ellene, / Mert küldi az Igazság szelleme!”

A képen: Szent György-miniatúra a 13. századból (Fotó: Wikipédia)