A jelen korban szerintem nem szabad megkérdőjelezni önmagunkat, és nem lehet kétségbe vonni azt, hogy az önazonosság a legnagyobb érték – véli Almási Zoltán, a kalandozó, mégis céltudatos, kiszámíthatatlan, ugyanakkor megingathatatlan művész.
– Az édesapjától örökölhette a tehetségét. Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?
– A beregszászi származású édesapámat híres ukrajnai hegedűművészként tartották számon, két évvel ezelőtt hunyt el. Harminc éven keresztül a Lembergi Nemzeti Opera- és Balettszínház koncertmestere volt. Nyugdíjazása után sem tűnt el a zenei életből – hangszereket hangolt, mindenki ismerte és előszeretettel kereste. A színházi munkája előtt aktívan koncertezett, kortárs zeneszerzőktől adott elő műveket. Gyakran fellépett Márton István, Zádor Dezső műveivel is. Magától értetődő, hogy egy ilyen komoly zenei munkássággal bíró ember nagy hatással volt rám. Én is ezt a pályát választottam. Csellón játszottam. A lembergi zeneakadémiára is ezen a hangszeren felvételiztem. Később úgy döntöttem, jelentkezem a zeneszerzői szakra is, szintén édesapám indíttatására és támogatásával, amiért nagyon hálás vagyok neki. Az 1990-es években nehéz időket éltünk, a művészeknek nem volt sok pénzük. A párhuzamos szakért tandíjat kellett fizetni, de édesapám azt mondta, ő vállalja a taníttatásomat. Így sikerült megszereznem a csellista-zeneszerzői képesítést.
Édesanyám nem szakmabeli, ő könyvelő, de mindig is nagyon szerette a zenét. Most Lembergben él, én Kijevben, de az utóbbi időben elég gyakran meglátogatom. A háború óta többet vagyok a nyugat-ukrajnai városban, itt hamarabb beindult a zenei élet. Kárpátalján már rég jártam, de korábban Ungváron gyakran koncerteztünk.
– Hány évesen szerzett először zenét?
– Már gyerekkoromban is írogattam. Néztem apukám kottáit, és nagyon tetszett Paganini műveiben a sok harmincketted és hatvannegyed hangjegy. A zeneszerzői szakon viszont nem volt nagy áttörés, mert amíg meg nem értettem a zeneszerzés alapjait, addig nem tudtam igazán hozzákezdeni a munkához. Vannak olyan szakmai követelmények, melyeket tudni kell, az viszont rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle.
– Hogyan fér meg egymás mellett a zeneszerzői és a csellista énje? Melyik dominál?
– A következő prioritásokat határoztam meg magamnak: amikor zenét írok, akkor az alkotás áll az első helyen, amikor koncertezek, a fellépésekre összpontosítok. Periodikus az életem. Vagy az egyiket csinálom, vagy a másikat. Természetesen van átfedés, mert amikor játszom, élvezem az előadást, kikapcsolódom, és közben felhalmozódnak bennem az új ötletek a következő kompozícióhoz. És így van ez fordítva is: amikor komponálok, akkor rápihenek az előadásokra, s még inkább várom, hogy a fejemben lévő dallamokat hallhatóvá tegyem. A kettő nagyon jól kiegészíti, erősíti egymást. Ez számomra teljesen természetes. Úgy gondolom, a zenészek alapból sokrétűek, több mindennel foglalkoznak. Valaki például számos hangszeren játszik. Az utóbbi időben ismét népszerű egyszerre több irányba kacsingatni. Ezen nem lepődöm meg, hiszen ha visszatekintünk elődeinkre, a klasszikusokra, akkor azt látjuk, hogy például Bach, Mozart, Beethoven, Chopin vagy akár Liszt is univerzális zenész volt. Mindannyian híres és lenyűgöző zeneszerzők, s egyben kiváló előadók is voltak. Nem választották külön ezeket a tevékenységeket. A sokoldalúság pedig ahhoz vezetett, hogy zseniális műveket alkottak, amelyeket lehengerlően adtak elő.
– Ön is ezt az utat választja. Zeneszerző, előadóművész, pedagógus, fesztiválszervező, a Gulfstream alapítója.
– Szerintem ez így helyes. Jelenleg a Petro Csajkovszkij Ukrán Nemzeti Zeneakadémián is oktatok, bár a pedagógiai tevékenységemet nem tartom annyira jelentősnek. Szerintem idősebb koromban több figyelmet fogok rá fordítani. Most a zeneszerzés, a koncertezés az elsődleges. Kijevben egy kamarazenekarban dolgozom. A Levko Revuckij Vonósnégyes alapítója és művészeti vezetője vagyok 2018 óta. Ami pedig a fesztivált illeti, annak ötlete az alkotói közösségünkön belül jött létre Kijevben. A zenekarunk az ukrán zeneszerzők nemzeti társaságának termét bérli, így a helyszín adott volt. Éppen ezért úgy döntöttünk, ha már van hol, akkor tartsunk kamarakoncerteket. Aztán úgy alakult, hogy a kezdeményezés köré szerveztünk egy fesztivált is, melynek középpontjában az a gondolat állt, hogy kombinálja a klasszikus és a modern zenét. Reméljük, a Gulfstream-et a háború után is folytathatjuk. Ezek abszolút spontán összejövetelek abból a szempontból, hogy nem hónapokkal előre tervezzük és foglaljuk le a fellépőket, hanem az jön, akinek épp kedve van játszani. Eleinte a kollégáim, ismerőseim léptek fel, aztán annyira kiterjedt az egész, hogy még külföldi zenészek is jöttek. A fesztivált nem finanszírozta senki, mindig lelkesedésből hoztuk össze akkor, amikor a kollégák játszani szerettek volna. Én pedig lehetőséget biztosítottam arra, hogy ez megtörténhessen.
Arra a kérdésre, hogyan érkezik ennyi mindenre, Zoltán azt válaszolja, minden az időbeosztáson múlik. Tudatosan figyel erre, ugyanis mint mondja, ő nem ennyire fegyelmezett. Vallja, kardinális, hogy legyen ihlet, legyenek elképzeléseink, a többi kialakul.
– Miből merít ihletet?
– Ez érdekes dolog, ugyanis általában váratlanul jön. A leggyakrabban a természetből érkező hangok érintenek meg, a körülöttünk lévő történések hatására indul el bennem valami. Az a legfontosabb, hogy a szívünk, lelkünk és fülünk nyitott legyen. Ha be tudjuk fogadni a körülöttünk lévő eseményeket, akkor a többivel nem lesz gond.
– Hogyan lát neki a zeneszerzésnek, miként születik meg egy alkotás?
– Az első, kezdeti impulzus a mérvadó. Amikor megvan, nagyon fontos, hogy leírjam, mert a gyakorlat azt mutatja, ha nem így teszek, elfelejtem, és előfordult, hogy utána már nem tudok rá pontosan visszaemlékezni. Éppen ezért tartok magamnál egy vázlatfüzetet, amibe rögtön lejegyzem, ami eszembe jut. Az első hangok rögzítése után elméletben folytatom a munkát. Korábban addig nem írtam le semmit, amíg a fejemben teljesen össze nem állt a mű. Most már számítógépes programokat is használok, így lépésről lépésre haladok. Sajnos a Sibelius kottaszerkesztő programot elég későn kezdtem el használni, pedig nagyszerű találmány. A kortárs zeneszerzőknél divatba jött, hogy zongora nélkül szereznek zenét, ám én ezt nem tartom célravezetőnek. A dallam lejátszása és visszahallgatása segít abban, hogy még jobban elmélyüljek a darabban.
– Mennyi ideig készül egy mű?
– Változó. Volt már, hogy egy nap alatt sikerült befejeznem, máskor egy hónap kellett ehhez. De akadt, amin egy évig dolgoztam, s olyan is volt, ami 30 évig készült. Például az egyik alkotásom dallamát nagyjából 15-16 évesen találtam ki egy érzelmi válság hatására. Akkor még nem gondoltam volna, hogy zeneszerző leszek, így le sem jegyeztem, s elfelejtettem. Majd nagyjából 20 év múlva újra eszembe jutott a dallam, kicsit továbbgondoltam, de még hagytam érni magamban. Újabb évek teltek el, amíg visszatértem hozzá, s átszerkesztve közreadtam. Tehát mondhatni ezen a művön harminc évet dolgoztam. Amikor viszont megrendelésre készül egy szerzemény, nincs mese – a megadott időpontra, a koncertre kész kell lenni vele.
Almási Zoltán közel 100 művet írt eddig. Nyár elején fejezte be a Mária városa (Miszto Mariji) című alkotását, amit Mariupolnak szentelt. Ezt igyekszik minél több helyen bemutatni. Mint mondja: „nincs annál természetesebb, mint amikor az ember azt játssza, amit saját maga alkotott.” Amolyan missziójának is tartja, hogy megismertesse a közönséggel a modernkori műveket. Csellósként a sajátjai mellett sok kortárs kolléga művét is előadta már, több száz, talán ezer modernkori alkotást játszott szólóban vagy kamarazenekarban.
– Mondhatjuk azt, hogy egyesíti a népi, a klasszikus és a modern zenét a műveiben?
– Igen, a zenéim amolyan keverékei ezeknek a stílusoknak. Kétségtelenül nagy hatással volt rám a kárpátaljai, illetve a magyar folklór. Utóbbi időben az ukrán népzene is megérint.
– Milyen hatással volt Önre a két nagy népzenekutató, Kodály Zoltán, illetve Bartók Béla?
– Meghatározó szerepet játszottak a fejlődésemben. Az ő irányvonaluk, amelyben Kárpát-medencei népdalokat dolgoztak fel, döntő volt számomra. Még egészen kicsi voltam, amikor apukám egyik barátjától kaptam egy Bartók gyermekalbumot. Kodályról is volt egy füzetem, amit érdeklődéssel lapozgattam. Nagy hatással voltak rám, miután már le is tudtam játszani azokat a műveket zongorán. Örülnék neki, ha én is képes lennék olyan zongora- és csellóműveket alkotni, amit nemcsak hivatásos zenészek tudnak lejátszani, hanem könnyű és élvezetes lenne akár a gyerekeknek is. Ehhez már megtettem az első lépést, ugyanis megjelent a Tündérmese a csellón című könyvem, amiben nagyjából 50 rövid gyermekjátékot publikáltam. Ezen tavaly dolgoztam, és épp a háború előtt sikerült kiadnom, a fiatal csellósoknak szánva.
– Miben rejlik Almási Zoltán egyedisége?
– Miben található az ember egyedisége? Mindenki unikális. A művészetben keresni a jellegzetességünket kissé sziszifuszi munka. A tanárom azt mondta, hinni és bízni kell magunkban. A modern világban ez egy nagyon fontos tanács, mert rengeteg konjunktúra, különböző stílus létezik, és gyakran adódnak olyan helyzetek, amikor megpróbálnak minket befolyásolni. A jelen korban szerintem nem szabad megkérdőjelezni önmagunkat, és nem lehet kétségbe vonni azt, hogy az önazonosság a legnagyobb érték. Nem tudnám meghatározni, hogy mi jellemző rám, de szerintem ez rendben van így, mert sok zeneszerzőnél már az első hangoknál hallod, hogy ez ő, amitől az illető sablonossá, kiszámíthatóvá válik. Idővel nem igazán tud már újat mutatni. Én épp az ellenkezőjét szeretném, váratlan, nehezen megfogható akarok lenni.
