Akit szeretünk, azt nem felejtjük – Rózsatő Drávai Gizellának

A Kárpátaljai Rózsahölgyek Társasága fontosnak tartja, hogy megemlékezzen Beregszász és a vidék ismert és elismert nőalakjairól. Emlékükre minden évben elültetnek egy rózsatövet Beregszász szívében, a Budapest parkban, a Rákóczi-lovasszobor közelében. November 9-én Drávai Gizella kapott itt illatos emlékjelet.

A megjelenteket Horváth Gabriella, a társaság titkára üdvözölte, Füle Lajos egyik versével tisztelegve Beregszász neves pedagógusa emléke előtt. A mai napon a kárpátaljai magyar oktatás és irodalom egyik kiemelkedő képviselőjének, Drávai Gizellának állítunk emléket, aki 1911-ban, száztíz éve született Beregszászban.

Ő nemcsak pedagógiai munkásságában alkotott maradandót, a vidék kulturális életének is meghatározó személyisége volt, fogalmazott a rózsahölgy. 

Elismeréssel szólt Drávai Gizella munkásságáról Békésyné Lukács Angéla, Magyarország Beregszászi Konzulátusának konzulja, rózsahölgy. Nem csupán nagyszerű pedagógus volt, de tankönyveiben is nyomot hagyott maga után. Ma is példaként áll a pedagógustársadalom előtt, mondta. 

Mező Dianna, a Kárpátaljai Rózsahölgyek Társaságának elnöke a játékosan tanító pedagógusra emlékezett. Azoknak a tanítóknak a módszereit emelte ki, akik – nyomdokaiba lépve – úgy tanítottak és tanítanak, hogy élményszámba menő óráikra felnőtt korban is szívesen emlékszünk vissza. 

A továbbiakban Tóth Edit, a Horváth Anna Gimnázium – korábban Beregszászi 6. sz. Általános Iskola – igazgatója emlékezett Drávai Gizellára, aki ennek az oktatási intézménynek volt a pedagógusa. Felidézte életútját, egykori tanítványainak, barátainak visszaemlékezéséből rajzolt képet a nagyszerű pedagógusról. 

Kovács Elemér újságíró beszédében többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen a jó pedagógus.

A felkészültséget és a türelmet szokták legelőször említeni, mondta. Én gyorsan hozzátenném még a hitelességet. Ugyanis nem mindig könnyű úgy előadni a tananyagot, hogy a nebulók körében időnként ne merülne fel valamilyen kétely. Ezt egy széleslátókörű pedagógusnak könnyebb eloszlatni. Dráva Gizellának többnyire sikerült. Számtalanszor meggyőződtünk róla, hogy a francia, a német, az orosz irodalom nagyjait ugyanolyan jól ismerte, mint az akkori kortárs magyar irodalmat. Levelezőtársa volt Váci Mihálynak, a kor ismert költőjének, figyelemmel kísérte Illyés Gyula írói és közéleti tevékenységét, s legfőképpen azt, hogy felemelte a szavát a vasfüggönnyel elzárt határon túli magyarokért. Gizi néni azzal biztatott, hogy lesz ez még másként is, emlékezett vissza a tanítvány.

A ma Nyíregyházán élő Bacskó Mária, aki a tanítványból Drávai Gizella utóda lett a 6-os iskolában, sajnos személyesen nem lehetett jelen, de levélben küldte el köszöntését. Egy korábbi írásában – amit a rendezvényen e sorok írója olvasott fel – így emlékezett egykori tanárára:

„Minden tanítványáról mindent tudott, érdekelték a problémáink, együtt örült sikereinknek, vigasztalt, eligazított.

A tanítás végét nem a csengő jelentette. Csak akkor ment ki az osztályteremből, ha már minden felmerülő kérdés választ nyert. Ritkán ment haza egyedül. Olyanok is gyakran hazakísértük, akik egyáltalán nem arra laktunk. Más üzletbe sohasem tértünk be, de a könyvesboltba beterelt minket, felhívta a figyelmünket minden érdekes kiadványra... Mozi utcai háza mindig barátságos fészek volt „pulyái” számára… Nemcsak anyanyelvre, emberségre tanított, hanem mindenre, amit ő tudott…, s mi, mint a jó diófáról potyogó gyümölcs egyre keményebbek, egyre edzettebbek lettünk a vele való beszélgetések közben.”

Hálás vagyok a nagy elődömnek, akitől oly sok hasznos és szép dolgot tanultam, munkámban alkalmaztam, s tovább is adhattam. Hálás vagyok nektek, akik megszerveztétek ezt a szép napot, és ápoljátok az emlékét. Kísérje a Gizi néni emlékét hálánk!

Isten irgalmas szeretete legyen vele és mindnyájunkkal – írta levelében Bacskóné Belián Mária.

A köszöntéseket, visszaemlékezéseket követően Tóth Edit és Fring Erzsébet, az egykori 6-os iskola igazgatója és szervezőpedagógusa leleplezte a rózsatő melletti emléktáblát. Az alkalmat Horváth Gabriella Shakespeare szavaival zárta: „Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, mert akit szeretünk, azt nem felejtjük”.