A zsidóság múltja és jelene kárpátalján

Kárpátalja életében évszázadokon keresztül jelentős szerepet töltött be a zsidóság, amely már az Árpád-korban jelen volt a vidék kereskedelmi és közigazgatási központjaiban: II. Endre király 1233. évi beregi oklevele korlátozta a zsidók és izmaeliták helybeli működését. Tömeges betelepülésük a Rákóczi-szabadságharc után kezdődött és a XX. század elejéig folyamatossá vált.

Különösen Máramaros hegyvidéki területén (Rahó, Kőrösmező), valamint Kárpátalja városaiban és mezővárosaiban – Ungvár, Munkács, Beregszász, Tiszaújlak, Nagyszőlős, Huszt – éltek a legtöbben, Munkácson például már relatív többségben voltak.

Ezen a területen élt a történeti Magyarország legnagyobb zsidóközössége, akik a XIX. század végén a mai Galíciából, Bukovinából, illetve Nyugat-Ukrajnából vándoroltak ide, túlnyomó részük a zsidó ortodox vallási életvezetési szabályokat követte. Főleg a nagyobb városokban alkottak jelentős közösségeket: Ungváron élt a legtöbb izraelita, 9576 fő, akik az összlakoság 27,16 %-át tették ki. Továbbá Nagybereznán (30,68 %), Alsóvereckén (24,73 %), Munkácson (42,68 %), Beregszászban (30,23 %), Nagyszőlősön (31,99 %), Huszton (26 %) és Aknaszlatinán (28,37 %) .

1910-ben a zsidók nagyobb részét németként írták össze, közülük mintegy 36 000 vallotta magát magyarnak. 1921-ben a zsidó lakosság 87,30 %-át írták be zsidónak, illetve 7,73 százalékát magyar, 3,87 százalékát rutén, 0,75 százalékát csehszlovák, 0,30 százalékát pedig német nemzetiségűként tüntették fel. Tehát a magyar zsidók is bátran vallhatták magukat külön zsidó nemzetiségűeknek, ha akarták. Egyébként 6863 zsidó vallású magyarnak vallotta magát.

1930-ban a csehszlovák statisztika külön nemzetiségként tartotta őket számon. Zsidó nyelvnek tekintették a héber nyelven kívül az úgynevezett jiddis zsargont is. A 95 ezer főből 5870 fő tartotta magát magyar nemzetiségűnek. Közülük sokan a magyar kultúra, képzőművészet elhívatott művelői voltak a két világháború között.

Az 1938–39-ben visszacsatolt területen 100–110 ezer zsidó élt. Az 1941-es magyar népszámlálás viszont 78 272 (9,2 %) magyar nemzetiségű zsidót írt össze. Az eltérés azzal magyarázható, hogy a „magyar aránynak” akartak kedvezni, mivel a magyar statisztikák a lakosságot csak anyanyelv szerint regisztrálták, viszont a csehszlovák népszámlálásnál a kérdezőbiztosok nemzetiségi alapon vezették a nyilvántartást. A zsidók számarányát tekintve megbízhatóbb valóságot tükröznek a lakosság vallás szerinti megoszlásának ebben az időben rögzített adatai, mert ebben az esetben az „izraelita” hitet gyakorló zsidók száma 101 854 (11,9%). A vallási-nemzetiségi összetételek realitását figyelmen kívül hagyva a „Heszed Spira” Kárpátaljai Alapítvány által jegyzett ungvári ismertetőben Szabina Viron a deportálás előtti zsidók számát 140 000 (!) főre teszi, ez minden fellelhető statisztikai kimutatáshoz viszonyítva is 30 ezerrel több főt jelent, amit túlzásnak is tekinthetjük. A túlélők számát ő is 7 ezer főben határozza meg.

1941 június végén a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) javaslatára a minisztertanácsi ülésen először született döntés arról, hogy a „nem honos vagy honosságuktól megfosztott zsidó állampolgárokat” Magyarország területéről ki kell telepíteni, úgymond a rendezetlen állampolgárságú zsidóság „hatósági támogatással új életet kezd Galícia földjén”. Az 1941. augusztus 22-én a deportálások során, mintegy 17 ezer zsidó galíciai kitelepítésére került sor, akik közül 13 ezret Kárpátaljáról, 4 ezret pedig Magyarország más településeiről gyűjtöttek össze. A Magyarországról kitelepített zsidók többségét valószínűleg Kamenyec-Podolszknál augusztus 27-28-án a német kivégző osztagok legépfegyverezték. Az eddig publikált és elemzett dokumentumok szerint a Kamenyec-Podolszknál kivégzettek száma 23 600 fő volt. Közülük körülbelül 12-15 ezer volt magyarországi zsidó, a többiek helybeliek voltak.

Miután Magyarországot megszállták a hitlerista németek, többek között a kárpátaljai zsidóknak sem kegyelmeztek, a galád népirtás végrehajtásában a magyar szélsőjobboldal is részt vett. A kárpátaljai zsidóság 1944 évi deportálása április 16-án kezdődött és június 7-én ért véget. „Az ukrán történészek levéltári forráson alapuló kutatásai szerint a területen 1944 tavaszán 12 gettó volt, 112500 zsidót vittek koncentrációs táborokba, közülük 104 177-en pusztultak el.”

A gettókba a családok csak fontosabb ruhadarabjaikat és élelmet vihettek magukkal. Pénzüktől, ékszereiktől már a begyűjtés idején megfosztották őket.

A beregszászi zsidókat a Kont és a Vály téglagyárakban, valamint az úgynevezett Weisz-gazdaság helyiségeiben létesített gettóban zsúfolták össze. Körülbelül 10 000 személy volt itt Bereg megye különböző falvaiból és Beregszász városából. Ezek a külterületeken lévő, gyűjtőtábornak nyilvánított területek teljesen alkalmatlanok voltak nagy tömegű ember elhelyezésére. A téglaszárítóknak csak tetejük volt, oldalfaluk nem, a túlzsúfolás következtében rengetegen maradtak fedél nélkül, nem volt se víz, se csatornázás. Ezrek használtak, néhány, az udvaron ásott és lepedővel elválasztott gödröt latrinaként, fürdésről szó sem lehetett. Bár a táborok és gettók élelmiszerellátásáért általában a helyi Zsidó Tanács volt felelős, aki nem tudott magával élelmet vinni, hamarosan éhezett. Munkácson 14 ezer embernek főzték fürdőkádakban a levest, személyenként nem jutott több egy kanálnyi, tartalmatlan löttynél.

A gettókat legtöbbször palánkkal vették körül, amelyet idegen csendőrök és ismerős rendőrök őriztek. A rendőrök általában emberségesebbek voltak, megengedték, hogy a kerítéshez lopakodó árusok vagy barátok élelmet adjanak el vagy át az éhező zsidóknak. Néha még levelek kézbesítésére is vállalkoztak. Az idegen csendőrök általában indokolatlan brutalitással léptek fel. A munkácsi téglagyárból az egyik szombaton nagyon vallásos ortodox zsidókat hajtottak a főtérre. Útközben gumibottal és puskatussal verték őket, majd a zsinagóga előtt közéjük lőttek. Ezután a szerencsétleneknek folyamatos ütlegelés közepette kellett szétrombolniuk zsinagógájuk berendezését.

A csendőrnyomozó alosztályok sok helyen gúnyosan csak “pénzverdeként” emlegetett kihallgató központokat állítottak fel. Itt a gazdag vagy annak hitt zsidókat vallatásnak vetették alá, hogy elárulják, hová rejtették vagyonukat. A “kihallgatás” során gumibottal és puskatussal verték talpukat, a családfő szeme láttára nemegyszer meztelenre vetkőztetett felesége mellét ütötték, előfordult a nők megerőszakolása is. A szexuális perverzió és szadizmus eredményeként sokan már a gettókban vagy táborokban belehaltak a kínzásokba, mások öngyilkosságot követtek el, vagy megőrültek. Mindez sok száz áldozatot követelt, még a magyar területen.

Az éhség, a zsúfoltság, a higiénia és a gyógyszerek szinte teljes hiánya a betegségek melegágyává tette a gyűjtőtáborokat. Hamarosan fertőző betegségek ütötték fel a fejüket: megjelent a tífusz, a vérhas és a tüdőgyulladás. A hatóságok egyre inkább a nem zsidó lakosságra is átterjedő járványok kitörésétől tartottak. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni. A helyi közigazgatás vezetői megoldásért ostromolták felettes szerveiket. Akik olvasták az április 7-én kelt rendeletet, sejthették, hogy mindez csak a kezdet, hiszen annak első sora így hangzott: „A magyar kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól.”

Az összegyűjtött zsidókat május 16—29-e között négy transzportban deportálták. (Kassa város állomásfőnöke feljegyezte az 1944-ben a városon áthaladt halálvonatok adatait. Ezek szerint Beregszászból az alábbi szerelvények indultak a koncentrációs táborokba: május 16. — 3818 fő, május 18 — 3569 fő, május 24 — 2602 fő, május 29 — 860 fő.) A helyi vezetők némelyike mindent megtett, hogy az összezsúfolt emberek nyomorán segítsen: báró Perényi Zsigmond, a parlament főrendiházának elnöke élelmiszerszállítmányokat juttatott a nagyszőlősi gettóba.

A háborút követően a holocaustot 8323-an élték túl. Felháborító, hogy néhány baloldali elhivatottságú túlbuzgó ukrán történész, politikus a szovjethatalom éveiben, sőt a független Ukrajnában is megfogalmazott dolgozataikban, elhangzott felszólalásaikban a „magyar fasiszták uralmának” zsidó áldozatait „ukrán áldozatként” tartják nyilván, ezzel szándékosan elferdítik a tényeket, és ezzel a szláv lakosság körében gyűlöletkeltő indulatokat, egészségtelen hangulatot gerjesztenek a kárpátaljai magyarsággal szemben. Példa erre az a beszámoló, amely a „Kárpátalja Szovjet-Ukrajnával való újraegyesülésének 45. évfordulója” alkalmából rendezett ünnepi gyűlésen hangzott el Ungváron. A többi között az ünnepi szónok megállapította: „Sötét korszak volt a vidék számára a magyar fasiszták hatéves uralma. Több mint 183 ezer embert vetettek börtönökbe és koncentrációs táborokba, mintegy 115 ezer embert elpusztítottak…” A feltupírozottan idézett adattal kapcsolatosan egy szó sem utal arra, hogy az „elpusztítottak túlnyomó többsége zsidó volt”. Lusztig Károly újságíró, túlélő jogosan teszi fel a kérdést, hogy ez a téma „még mindig tabunak számít?”.

Az ukrán történészek sokáig azon zsidó, ukrán, ruszin, és magyar fiatalok sorsáról sem közöltek adatokat, akik 1939–1941-ben illegálisan lépték át a magyar-szovjet határt és az elsők között estek a szovjet terror áldozataivá. Velük szemben a határsértőkre vonatkozó szovjet törvényt alkalmazták és három év munkatáborra ítélték őket. Ezen személyek száma meghaladta az ötezret. M. G. Gerics huszti háborús veterán (a Komi ASZSZK-ban raboskodott) így emlékezett vissza a történtekre: „Háromezer ember három műszakban dolgozott éjjel-nappal. Reggeltől másnap reggelig 5–6-an meghaltak. A halottakat túl a zónán csak rádobták a hóra. A kemény munka és a végelgyengülés miatt örökre a pecsorai és a többi tábor földjében nyugszanak.”

A koncentrációs táborokban életben maradottak közül alig 7 ezren tértek vissza szülőföldjükre. Bár ismét külön nemzetiségként regisztrálták őket, sokan a megtizedelt magyar értelmiség helyébe álltak: magyar nyelvű lapokat adtak ki, könyveket fordítottak magyarra, elindították a magyar nyelvű könyvkiadást, a kulturális életet stb., mindezt a kommunista ideológusok szigorúan ellenőrzött elvei alapján cselekedték. Aki hibázott, arra Sztálin börtöne várt.

Az 1945–1953 közti időszak a zsidóság esetében a sztálini antiszemitizmus jegyében zajlott le. A 40-es évek elején a fasiszta holokauszt elől nyugatra emigrált és a második világháború befejeztével Angliából és más országokból a Szovjetunióba, történetesen Kárpátaljára hazatérő zsidókat „általános idegengyűlölet” övezte, akiket „burzsoá ügynököknek” bélyegeztek, közülük többeket „a szovjetellens agitációért és propagandáért” tartóztattak le és koncepciós perek folytán ítéltek el 10-20 évekre. A beregszászi Mermelstein Ernő egy vicc elmesélése miatt húsz évet kapott. A Jutkovics-családdal szemben is „kollektív büntetést” alkalmaztak, amiért Kelet-Németországban tényleges katonai szolgálatot teljesítető fiúk megszökött. A család sikeresen megmenekült a fasiszta haláltáboroktól, a sztálinit már nem sikerült kikerülnie.

Azt sem hallgathatjuk el, hogy az 1944-es magyar és német etnikai tisztogatást elrendelő 00036-os számú szovjet katonai hadvezetőség rendelete értelmében a magyarlakta településekről a német haláltábort túlélő és hazatérő magyar zsidókat is begyűjtötték. Megjegyzendő, hogy 1945 február elején a szolyvai és a szambori szovjet haláltáborból a 8 564 civil internáltból hatósági engedéllyel 2448 magyar került haza. Érdekes megjegyezni, hogy az előzetes NKVD-kimutatásban szereplő 140 zsidóból csak 21-et helyeztek szabadlábra, 119 zsidónak a további sorsa ismeretlen.

1952 végén–1953 elején antiszemita hisztériát gerjesztettek a Szovjetunióban, aminek következtében több orvost tartóztattak le, hurcoltak meg. A szovjet titkosszolgálat több vádiratában az a kitétel szerepelt, hogy „szándékosan félrekezelték, ténylegesen meggyilkolták a szovjet állam több jeles vezetőjét, képviselőjét… Ha Sztálin közben meg nem hal, a Gulag szigetcsoport rabjainak száma a szovjet zsidók révén legalább két millió fővel gyarapodott volna” .

A Brezsnyev-korszak ideológiai-politikai sajtókiadványaiban szintén kimutatható a hol nyílt, hol burkolt antiszemita propaganda, amely felgyorsította Kárpátalján is a zsidók kitelepülési szándékát.

1989-ben már csak 2600 zsidó élt Kárpátalján, az utóbbiak közül 298-an magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Többszörös fogyatkozásuk oka elsősorban az Izraelbe, kisebb mértékben Amerikába, a nyugat-Európai országokba és Magyarországra történő folyamatos kivándorlás, amely az ötvenes években kezdődött meg repatriálással, családegyesítéssel.

A zsidó etnikum száma és aránya Kárpátalja közigazgatási egységeiben, 2001.

Tizenkét év alatt számuk 61,1 %-ra apadt. Gyakorlatilag szétszórtan élnek az egész területen, de legtöbben Munkácson, Ungváron, Beregszászban, Nagyszőlősön és Huszton.

A zsidó civilszervezetek becsült adatai szerint mintegy 3 ezer zsidó származású, de ukrán, illetve orosz és magyar nemzetiségű zsidót tartanak nyilván, akik részt vesznek közösségi rendezvényeiken. Nagy többségük Belső-Ukrajnából költözött ide, kettős (orosz-zsidó, ukrán-zsidó, illetve hármas identitástudatúak (magyar-orosz-zsidó, magyar-ukrán-zsidó).

Főbb kulturális, szociális, gazdasági érdekvédelmi szervezeteik . Az 1993–2001 között hivatalosan bejegyzett és működő 4 zsidó kulturális, felvilágosító tevékenységet folytató civil szervezetből 2 megyei, 2 járási és városi státusú. Az ungvári székhelyű Kárpátaljai Zsidó Kulturális-felvilágosító Egyesület (1991, elnöke: Naum Repkin ismert festőművész) főleg a szláv nyelven beszélő zsidóságot tömöríti soraiban. A szervezet tagjainak száma 500 fő. A szociális, kulturális tevékenységűket támogatja Ukrajna Zsidó Alapítványa, a Lembergi Solom Alapítvány, a Sinberg Alapítvány, a Béke Jótékonysági Alapítvány. Létrehozásának pillanatától a szervezet szoros kapcsolatot tart fenn a zsidó lakossággal, erkölcsi támogatást nyújt, kulturális és jótékonysági programokat szervez, de a költséghiány miatt nem foglalkozik szociális-gazdasági jellegű problémákkal. Tevékenységének legfőbb területe a kultúra, az oktatás, a háború éveiben ártatlanul meggyilkolt zsidók emlékének ápolása, a kevésbé ellátottak jótékony szolgálata. Ugyancsak ehhez a szervezethez kötődik az Ungváron bejegyzett „Heszed Spira” Kárpátaljai Alapítvány, amely sokrétű segély-programokat valósít meg nemcsak az ungvári, hanem a kárpátaljai segélyre szoruló zsidók körében is. Az alapítványnak saját székháza és több intézménye van.

A magyar kultúrához kötődő ungvári, munkácsi, beregszászi, huszti és aknaszlatinai zsidók érdekeinek képviseletét vállalta fel a Kárpátaljai Magyar Zsidók Egyesülete (2001, elnök: Huber Béla). A szervezet tagjainak száma 130 fő. Ifjúsági tagozata is van, 20 fős a tagsága. Működését tagsági díjakból és önkéntes adományokból finanszírozzák. Propagálja a zsidó kultúrát, hagyományokat és szokásokat, elősegíti azok fejlődését a magyar anyanyelvű zsidók körében.

Az utóbbi időben a Felső-Tisza-vidéken a huszti zsidóközösséget is az aktivitás és a megújjulás jellemzi. Két járási státusú civilszervezetük is van: a Kárpátaljai „Menora” Zsidó Kulturális Egyesület Huszti Járási Tagozata (elnöke: Lazarovics O. L.), és a „Solom” Zsidó Kulturális Egyesület Huszti Járási Szervezete (elnöke: Jankelovics J. Sz.), amelyek sokrétű érdekvédelmi munkát fejtenek ki a szórványban élő zsidók körében.

A kárpátaljai zsidó civil szervezetek és alapítványok az erősen megfogyatkozott népcsoport szociális-kulturális érdekeit képviselik és jelenítik meg. Az ukrajnai zsidók kulturális központjának továbbra is Kijev tekinthető. Izrael kijevi nagykövetsége és kültestületének képviselői aktívan támogatják az ukrajnai zsidókat, azok vallási és kulturális tevékenységeit, közreműködnek az izraeli állampolgárság (ukrán-izraeli kettős állampolgárság), izraeli világútlevél megszerzésében és az Izraelbe történő kitelepülőknek is segítséget nyújtanak. Egyre gyarapodik az ukrán-izraeli kettős állampolgárok száma is. Izraeli és amerikai támogatással gondozzák a településeken megmaradt zsidó temetőket, sírkerteket, emlékhelyeket.

Több vasárnapi iskolát tartanak fenn, ahol a zsidó ifjúság őseik nyelvét, kultúráját sajátítja el. Múltjukat, kultúrájukat érintő emléktáblákat helyeznek el, védnökséget vállalnak a kiüresedett zsinagógák, imaházak, emlékművek felett. A radvánci zsidó temető mellett található az 1914–1915-ös világháborús emlékmű, az elhunytak névsorában zsidó származású honvédek, tisztek is vannak. A külföldről ideérkezett rabbikkal közreműködnek az ungvári, munkácsi és a huszti zsidó felekezetek megerősítésében, a vallási és kulturális élet szervezésében, a hagyományok megtartásában, a kiemelkedő személyiségek hagyatékainak megőrzésében, a szellemi kincsek megosztásában (Glück Gábor (1912–1983), Mihail Roszkin ungvári festőművész, Váradi-Sternberg János történész, Iván Olbracht (1882–1956) Kárpátaljához és Ungvárhoz is kötődő zsidó származású cseh író stb). Zarándokhellyé vált az ungvári zsidótemető, ahol Slomo Gancfrid csodálatos emlékű rabbi nyugszik, itt állították fel a 14 ezer ungvári deportált emlékművét is, akiket auschwitzi haláltáborba hurcoltak.

Kárpátalja nemzetiségeinek veszteséglistája

Az eddig fellelhető hiteles források alapján számításaink szerint 1944–1946 között 40 318 fő (magyar, német) került fogolytáborba, ebből kárpátaljai illetőségű 27 079 fő. Közülük 3 100 sváb-német férfi és nő, a lágerekből 8 844-en tértek haza, 6 425-en a lágerek névtelen sírjaiban nyugszanak. A harcokban elesett honvédek száma 2 375 fő. A halottak összes száma 8800 fő, 7200-an nyomtalanul eltűntek. Megjegyzendő: a szovjetek oldalán harcban elesett kárpátaljai ruszin/ukrán, magyar, zsidó, szlovák önkéntesek száma 7030 fő.

A veszteségekről ettől teljesebb, hitelesebb képet további adatok hiánya miatt nem tudunk megalkotni. Viszont, ha összevetjük az 1941 és 1946. évi népszámlálások adatait, akkor mind a magyarok, mind a németek nagyobb veszteséglistákkal „rendelkezhettek volna”. Például míg 1941-ben 245 286, addig 1946-ban 134 558 fő a magyarok száma. Ebből fogyás 110 728 fő, ami 45 %-ot tesz ki. A németek száma 1941-ben 13 244, 1946-ban 2 398 főt tett ki. A népességfogyás 10 846 főt, vagyis 81 %-ot tesz (!) ki. Ennél nagyobb csökkenést csupán a nácik által elhurcolt zsidóság esetében mutatható ki: 1941-ben 78 272, 1946-ban 6 998 főre volt tehető a számuk. Fogyás 71 274 fő, tehát 91 %.

A magyarokon, németek kívül Ukrajna halottainak emlékkönyve Kárpátaljával foglalkozó részében összesen 93 091 fő zsidó, ukrán, ruszin neve szerepel, akik a náci táborokban (87 305), a magyar hadsereg kötelékében (3 104), a szovjet lágerekben (2 069), hadműveletek (386), egyéb események (227) következtében haltak meg.

Kárpátalja emberi veszteségei a II. világháború, a náci megszállás idején
(1939–1945), valamint a Szovjetunió hadifogoly táboraiban
(Ukrajna halottainak emlékkönyve. Kárpátalja megye. I-IX. kötet.
A szerkesztőbizottság elnöke: Dovhanics O.D. (†). Kárpáti Kiadó. Ungvár, 2011.
A 15. sz. táblázat a könyvsorozat IX. kötetének kimutatása alapján készült)

Forrás: Knyiga szkorboti Ukrajini. Zakarpatszka oblaszty. 9. Kiegészítő kötet. Uzsgorod, Vidavnictvo Karpati, 2011 532. p.

Mindent egybevetve, az eddig ismert források, kimutatások szerint a nácizmusnak és a sztálinizmusnak mintegy 116 121 ezer kárpátaljai áldozata volt. Kárpátalja összlakossága 1941-ben 868 394, 1946-ban 710 696 fő volt. Az 5 év alatt bekövetkezett népességfogyás 157 698 fő, vagyis 18,2 %. Ha ebből a fogyásból kivonjuk a második világháborús áldozatait (116 121 fő), akkor 41 577 fő marad (ezek feltehetően más országokba menekültek, repatriáltak, illetve a nyomtalanul eltűntek voltak).
 

• A zsidóság múltja és jelene kárpátalján