Harminc éve íródik a Credo Verséneklő Együttes története templomokban, koncerttermekben, fesztiválokon és kicsi falusi közösségekben, ahol elmondják, kik vagyunk mi, kárpátaljai magyarok. A verséneklés számukra egyszerre identitásőrzés és szolgálat. Aki hallotta őket, tudja, miről beszélünk. Aki még nem, annak elég egyetlen mondat, hogy értse a lényeget: „A vers a csendet szereti – és cserébe kapaszkodót ad.” Ezt az alapító, Ivaskovics József mondja, akit mindenki csak Jóska bácsiként ismer. Mellette a „legfiatalabb” hang, Varga Katica teszi hozzá Kodály gondolatát: „Mondd meg, mit dalolsz, és megmondom, ki vagy.” Kettejük szavai ugyanoda mutatnak: amit énekelsz, az vagy te – Kárpátalja-valósággal, honvággyal, hittel együtt. A jubileum kapcsán velük beszélgettünk a Magyar Örökség-, a Kallós Zoltán Külhoni Magyarságért- és a Wass Albert-díjas Credo együttes múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
A kezdetek a kilencvenes évek elejére nyúlnak vissza. A 75 éves Ivaskovics József – mindenki Jóska bácsija – akkoriban az ungvári filharmóniában dolgozott, de nem találta a helyét. „Vándoroltam egyik zenekarból a másikba, de a lelkem nem talált nyugalmat.” A Credo előzménye az Ivaskovics-trió volt, amiben Jóska bácsi, az öccse és az unokaöccse játszott. Megismerkedtek a kárpátaljai költőkkel, megzenésítették a verseiket, koncerteket szerveztek és fokozatosan elnyerték a magyar közönség szívét.
„Ez lett az igazi szerelmünk. Megértettem, nekem más nem kell, csak a verséneklés. Megesett, hogy egy hét alatt húsz verset zenésítettem meg. Nem variáltam túl: a jó vers zenél, csak alá kell tenni a hangot. A Mert én magyarnak itt születtem című dal lett a záró himnuszunk minden koncerten. Volt, hogy háromszor visszatapsolták, annyira tetszett a közönségnek.”
Viszont 1988-ban már mindenki mindent megtett, hogy szétbombázza a triót. Minél feljebb jutottak, annál jobban szúrta egyesek szemét a dolog. Elkezdődtek a vegzálások. Több mint száz fellépésük volt az évek alatt. A következő verséneklő csoport Turóczy Ágnessel alakult, végül az is feloszlott, és Jóska bácsi elkerült a magyar iskolába, majd kis idő múlva a közművelődési szakközépiskolában kapott állást. „Elcsodálkoztam, hogy mennyi tehetséges magyar gyerek énekel Kárpátalján! Innen már nem volt visszaút. Először kórust szerveztem, majd lassan kialakult egy kisebb együttes is, amelynek gerincét a versek megzenésítése adta. Végül onnan is el kellett jönnöm, de a gyerekek kitartásából mégis megszületett a Credo” – emlékszik vissza Jóska bácsi.
A mostani felálláshoz (Fekete Zsuzsa és Szabó Lívia mellé) 2000-ben csatlakozott Varga Katica, aki akkor még alig tizenéves volt. A története szinte filmbe illő: egy Kárpáti Igaz Szóból kivágott felhívással kezdődött minden. A nagyapja egy vasárnapi ebédnél kezébe nyomta a dalversenyről szóló hirdetést, mondván „Ha szeretsz énekelni, próbáld meg”. A serdülő lány elindult. Első lett, de a vonat indult vissza, a díjátadóról lemaradt. „Másnap szóltak a református templomban, hogy menjek el Jóska bácsihoz, nála van a díjam” – mondja Katica.
A találkozásból felvételi lett. „Jóska bácsi adott egy kazettát Credo-dalokkal, és azt mondta, egy hét alatt tanuljam meg a szólamot, mert Budapesten koncertjük lesz. Egy hét múlva már a Piarista Gimnázium színpadán álltam. Olyan volt, mintha belőlem fakadnának a dalok.”
Jóska bácsi ugyanígy emlékszik vissza: „A hangunk úgy csengett össze, mintha mindig is együtt énekeltünk volna.”
A Credo dalai a hazáról, hitről, otthonról, honvágyról szólnak. Amikor arról kérdezem Katicát, mit jelent számára a Credo, meghatottan válaszol: „Szinte az egész életemet. Tizenévesen olyan versekhez, gondolatokhoz kapcsolódhattam, amelyeket addig nemigen mert senki énekelni. Ezek a szövegek formálták a gondolkodásomat, a magyarságtudatomat, az identitásomat. Kodály Zoltán mondta: ‘Mondd meg, mit dalolsz, és megmondom, ki vagy.’ Azt hiszem, ez teljesen igaz ránk: amit a Credo énekel, az megmutatja, kik vagyunk és mit képviselünk. Nagyon sokszor éreztük a koncerteken, hogy valami több történik, mint pusztán előadás. Néha nagy tömegben, máskor kis közösségben, de mindig jelen van az Isten-élmény. Sokszor láttam könnyes szemeket a közönségben, miután elénekeltünk egy-egy istenes verset. Számomra a legnagyobb csoda, hogy harminc év után is érezzük: a Jóisten a tenyerén hordoz minket.”
Jóska bácsi ehhez annyit tesz hozzá: „Volt, hogy igehirdetés helyett azt mondta a lelkész: most a Credo következik. Az ember akkor nagyon figyel, mit és hogyan mond. Szolgálat ez, nem műsor. De amikor a végén odajön valaki és azt mondja, ‘köszönöm, megvigasztaltak’ – akkor az ember kifújja a levegőt, és minden értelmet nyer.”
A verséneklésről, mint műfajról Jóska bácsi elmondta, sokan kérdezték, miért nem választott divatosabb irányt? „De ha mi nem énekelnénk verseket, akkor ki tenné? Nem a népszerűség miatt csináljuk. A verséneklés összekapcsol embert emberrel, zenészt közönséggel, és mindannyiunkat a Jóistennel. Ez a Credo legnagyobb ajándéka.”
Az évek során a zenekar tagjai szétszóródtak – van, aki Kárpátalján maradt, mások Magyarországon élnek, család, civil hivatás mellett énekelnek. „A gyermekem a színfalak mögött nőtt fel. Egy hónaposan már ott volt a Credo-koncerten” – mondja az épp második gyermekével várandós Katica. Jóska bácsi, aki Kisgejőcön, Szalókán és Ráton indított alternatív zeneiskolát, a gyerekek közt találja meg a derűt. Mindössze ennyit kér mostanság az Úrtól, hogy ez a derű maradjon meg benne. Nevetve jegyzi meg, hogy ő már nem nagyon mer fohászkodni, mert mindig megvalósul – csak nem pont úgy. „Hálát adok, hogy tudok szeretni. És arra kérem Istent, hogy maradjon meg a derű bennem. Amíg ez van, a nehéz is elbírható.”
A harminc év tiszteletére dupla lemez készült: az egyik Kárpátalján született, kárpátaljai költők verseivel – Horváth Sándor Vagyunk című darabja adta a címét, ami, ahogy Jóska bácsi fogalmazott, „magától került elő, és egyszerre zenélt” –, a másik a magyarországi felállással, líraibb, kevésbé „slágeres” Wass Albert-versekkel is. „A szellemiség ugyanaz maradt: versek, letisztultan, hogy a gondolat ne vesszen el a zajban” – mondja Jóska bácsi.
A két album üzenete: szétszórtság ide vagy oda, „Vagyunk.” Itthon és ott, ahol élünk. Régiek és újak. Egy hangon.
És hogy mi a Credo hitvallása? Katica szerint: „Mondd meg, mit dalolsz, és megmondom, ki vagy.” Jóska bácsi szerint pedig: „Hol hit, ott szeretet…, és Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… – és amíg határ választ el minket, addig ezt énekelni kell. Ez a Credo üzenete harminc éve: a zene híd, a vers kapaszkodó.”
A jubileumot ünneplő koncertsorozat Budapesten kezdődött, és október 23-án Ungváron folytatódott, a Kárpátaljai Megyei Filharmóniában.
