– Akkor vágjunk a közepébe! Miért lettél vadász? Miért éppen vadász, hiszen ez nem egy átlagos szakma.
– Azt kell mondjam, hogy számomra egyenes út vezetett a szakmához, hiszen beleszülettem egy erdőjáró dinasztiába. A felmenőim, dédapámtól kezdve, mind erdészek, vadgazdálkodók voltak. Már egészen kiskorom óta kijártam a felnőttekkel a Tisza-parti füzesekbe. Korán megismerkedtem a vadon élő állatokkal, megtanultam a fák, virágok, bokrok nevét, no meg persze a Visket körülvevő tájegységek elnevezéseit.
– Gyerekként hajtóként vettél részt a vadászatokon, de nagy árat fizettél ezért.
– Igen, így van. Már nyolc éves koromtól hajtó voltam, hiszen akkor még a puskát sem bírtam el. Ez nem veszélytelen foglalkozás, hiszen a fegyveres emberek között nem mindenki biztos kezű, nem mindenki áll a helyzet magaslatán. Az történt, hogy 1974. január 20-án ellőtték a jobb lábamat. Ez a sérülés végigkísér egész életemen át, mivel maradandó sérülést okozott.
– Honnét jött a gondolat, hogy a vadászkalandokat papírra vesd?
– Már gyerekkoromban faltam a vadászkönyveket és az állatokról szóló történeteket, Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Fekete István és mások műveit olvastam. Aztán elhatároztam, hogy én is írni fogok. Az első elbeszéléseim 1987-ben jelentek meg az ungvári Kárpáti Igaz Szóban, ahol Behun János főszerkesztő fogadott be, Szabó Béla szerkesztette a Hegyen-völgyön című rovatot. Havonta egy történetet közöltek.
– Akkor idén 35 éve annak, hogy rendszeresen publikálsz, hiszen ez a rovat ma is működik Barangoló címmel.
– Így van, most Simon Rita szerkeszti a rovatot, ahová rendszeresen elküldöm az újabb elbeszéléseket. Azt el kell mondanom, hogy a háború okozta nehéz gazdasági helyzet miatt a Kárpáti Igaz Szó csökkentett példányszámban, kevesebb oldalon jelenik meg.
– Az a fontos, hogy megjelenik, Dunda György és csapata mindent megtesz, hogy Ukrajna legrégebbi magyar nyelvű lapja fennmaradjon. De térjünk vissza hozzád! Három évvel ezelőtt megjelent egy könyv, amelyben az elbeszéléseidből olvashatunk egy válogatást.
– Igen, így van. Egy régi vágyam vált valóra, amikor 2019 októberében megjelent a könyvem, Vadásztörténetek az erdős Kárpátokban címmel. Az Intermix Kiadó jelentette meg, Marcsák Gergely és az ugyancsak viski Czébely Lajos voltak a szerkesztők. Külön öröm számomra, hogy a könyvet Kárpátalján kívül Vásárosnaményban és Budapesten is bemutatták.
– Mondhatni, hogy sikeres volt a kötet, hiszen az első nyomás már teljesen elfogyott.
– A kárpátaljai magyar könyvek eleve kis példányszámban jelennek meg, de azért igyekeztem, hogy egy-egy példány eljusson a magyar vadásztársadalomban fontos tisztséget betöltő személyekhez, no, meg a szaklapok szerkesztőségeihez. Így ismerkedtem meg Ambrus Máriával, a Hunor című folyóirat főszerkesztőjével is.
– Sőt, közben már két elbeszélésed is megjelent a lapban, de más helyeken is publikálsz.
– Igen, a Vihar és az Egy őzbak története című írásomat hozta le a Hunor, a legfrissebb publikációm pedig az Art’hur című folyóirathoz kötődik, ahol a Vadkan című írásomat közölte Jóna Dávid főszerkesztő.
– Gratulálok. Te főleg a veled és a környezetedben élő emberekkel megtörtént eseményeket dolgozod fel, de vannak olyan írásaid, amelyeket nagyapád, édesapád és az egykori öregek elbeszélései alapján írtál.
– Úgy vélem, a leghitelesebben azokat tudom megírni, amelyek velem történtek meg. Természetesen, nem mindig maradok meg az egyszerű tényközlésnél, hiszen ahhoz, hogy lekössem az olvasókat, elengedhetetlen, hogy kicsit kiszínezzem a történeteket, hozzáadjak valamit, vagy éppen elvegyek.
– Köztudott, hogy Ukrajna és benne Kárpátalja nehéz gazdasági helyzetben van, többek között ezért kellett neked is munkát vállalnod Budapesten. Ennek ellenére hosszú távú terveket szövögetsz.
– Igen, a háború az én és családom életét is fenekestől felforgatta. Most gondnokként dolgozom egy angyalföldi szállodában. Már két éve gyűjtöm az anyagot az újabb könyvhöz, esténként és a hétvégeken írok, ahogy az időm engedi. Szeretném megörökíteni az utókornak a régmúlt és a közelmúlt viski vadászkalandjait, megőrizni leírva a hegyek, völgyek, erdők, rétek, patakok, ligetek elnevezéseit. Hiszem, hogy a szülőföldemen mindig élnek magyarok, én is szeretnék majd visszamenni, ha vége lesz a háborúnak, de azért biztosabb, ha lesz egy ilyen könyv, amit majd az unokáim és az ő gyermekei is kézbe tudnak venni. Az anyag már majdnem kész van, már elkezdtem támogatókat keresni a megjelentetéséhez.
– Magyarországon jelenik meg a kötet?
– Csakis itt, mert az ukrán törvények többé már nem teszik lehetővé, hogy odahaza magyar nyelvű könyvek jelenhessenek meg. Viszont azt tervezem, hogy a könyv egy-egy példányát majd eljuttatom minden magyarlakta kárpátaljai településre.
– Te minden nehézség nélkül járhatsz haza, hiszen már nem vagy katonaköteles.
– Még szerencse. Ha nem mehetnék, talán bele is őrülnék, mivel állandó honvágyam van. Szükségem van arra, hogy legalább háromhavonta hazautazzak, hogy feltöltődjek, kimehessek a viski erdőkbe, hogy némi lelki táplálékot vegyek magamhoz. Ilyenkor nincs vadászat, csak élvezem a természetet, ez fontos adalék az írás folytatásához. Ahogy járom az ismerős tájakat, mindig eszembe jut egy újabb történet, egy ember, egy vad, egy illat, egy élmény.
– Megértem. Február 24. előtt sem volt könnyű az élet Ukrajnában, magyarként meg különösen nem, de a háború mindent megváltoztatott.
– Sajnos ez így van, és nem látni, hogy ennek mikor lesz vége. Naponta nézem a híreket, és egyre inkább kétségbeejtő a helyzet. De ennek ellenére bizakodni kell. Nekem ott van a fiam és a két unokám, nem engedhetem meg magamnak, hogy az önsajnálatba süllyedjek és feladjam.
– Úgy vélem, hogy ez egy kiváló végszó, ezért itt most befejezzük. A legjobbakat kívánom neked, nekünk, a magyar embereknek, éljenek is bárhol a világban. A tervekhez, az új könyvhöz sok sikert, jó egészséget és szponzorokat kívánok. Köszönöm a beszélgetést.
