Hosszú út és kitartó munka vezetett addig a napig, amikor végre felavatták a Salánki Tájházat. Minden közösségnek, településnek megvannak a saját értékei, kincsei, amelyeket sokszor nem értékelünk kellően. A szakemberek – tanárok, helytörténészek, néprajzkutatók – feladata és felelőssége, hogy elindítsák, szervezzék, koordinálják a helyi értékek megőrzését, népszerűsítését és átadását az utókornak. A tájház alapításában aktívan részt vevő dr. Kész Margitot, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (RFKMF) tanárát és Kész Rékát, a Sóstói Múzeumfalu munkatársát kértem, meséljenek az átadóhoz vezető útról.
– Többéves tervezés és hónapok munkája van mögöttünk. Ahhoz, hogy mindez létrejöjjön, sok olyan tevékenységet végeztünk, amely a külső szem számára láthatatlan. Ilyen volt például a tárgyak restaurálása, kártevők elleni kezelése, azok végleges helyének a megtalálása – mesélte Kész Margit. A kiállításrendezés mellett párhuzamosan folyt a néprajzi adatgyűjtés. Ezzel Réka foglalkozott.
– Fotógyűjtésbe kezdtünk a településen, ennek eredményeként közel ötezer kép került digitalizálásra, amelyeket fokozatosan építünk majd be a tájház aktuális kiállításaiba. A fotók mellett azok történeteit is kutattuk, számos interjú készült így. Megfeszített tempóban haladtunk. Előfordult, hogy napközben a tájházban dolgoztunk, este pedig fotókat szkenneltünk otthon. Nagyon örültünk, hogy a ház korábbi lakóival vagy azok hozzátartozóival is sikerült felvenni a kapcsolatot, akik nagyon segítőkészek voltak: a családdal kapcsolatos történetekkel, emlékekkel és tárgyakkal támogatták munkánkat. Különösen örültünk annak, hogy a megnyitóra is eljöttek – fűzte hozzá Réka.
Mint Margit hozzátette, valójában az adatgyűjtés már jóval korábban elkezdődött, hiszen a Kész család által gyűjtött néprajzi jellegű hanganyagok egy részét is megpróbálták visszajuttatni, elérhetővé tenni a közösség számára. Ezek az archív hangfelvételek, mesék, énekek, nóták hallhatóak például a mesesarokban vagy a foglalkoztató teremben.
– A salánkiak hogyan viszonyultak a tájház alapításának ötletéhez? – érdeklődtem tovább Margittól.
– Többen meglátogatták a készülő tájházat. Mindenki úgy segített, ahogy tudott: volt, aki a nehezebb bútorzat elhelyezésénél. A férfierő hiányát különösen megtapasztaltuk a bútorok, a kapuk mozgatásánál, de végül mindig akadt segítő kéz. Volt, aki tárgyat, fotót ajánlott fel. Mások az elmesélt történetekkel vitték előre a munkánkat. Mindig örömmel fogadtuk azokat az emlékmorzsákat, amelyeket a helyiek tettek hozzá egy-egy számukra ismerős tárgyhoz. Mivel a tájházat a közösségnek is szánjuk, nagy eredménynek tartjuk, hogy helyi segítőink a legkülönfélébb korosztályt képviselik. Legfiatalabb adományozóink iskolások voltak.
– Mesélnétek az épületről és a kiállításról?
– A ház a 20. század elején épült, tereit, berendezését a lakók folyamatosan alakították ízlésük, anyagi lehetőségeik szerint – vette át a szót Réka. – Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen a ház megvásárlásakor a korábbi lakók tárgyainak egy része is az épületben maradt. Ezek a tárgyak, fotók képezik a gyűjteményünk alapját, s ezt gazdagítják a helyiek felajánlásaiból származó eszközök – tette hozzá az ifjú szakember.
Megtudtam, hogy az „első házként” is ismert szoba lett az a helyiség, ahol az enteriőr nagy részét a korábbi lakók tárgyai teszik ki. A fal a reprezentált kor divatjának megfelelően hengeres festést kapott, amelyet helyi mesterek készítettek el. A tulajdonostól eredetileg megmaradt bútorzat az 1960-80-as években jellemző flóderezett (fa mintázatot utánzó) festéssel van díszítve. A berendezés szakrális elemei (szentképek, szobrok) mellett a szoba díszét képezik a „kolhozos” időkben Salánkon gyártott szuvenírek, fából faragott sasok, szarvasok, gyertyatartók. Az eredeti szobaberendezésnek megfelelően helyet kapott a szobában az a cseh időkből származó kanapé is, amelyet egy helyi kárpitos nagy gonddal restaurált. A látogatók betekinthetnek a szekrényekbe is, ahol a hagyományos szőttesek mellett a ’60-80-as éveket idéző ruhák, textíliák sorakoznak. Érdekesség, hogy a szoba legmodernebb tárgya egy 1983-as televízió lett, lényegében ez határozza meg a kiállítás korát.
A konyha berendezése is ennek az időszaknak megfelelően történt. Különlegességét az a mesesarok képezi, ahol eredeti hangfelvételen hallgathatóak a salánki mesemondó, Kenéz Anna meséi. Réka elárulta, ennek a saroknak több érdekessége is van.
– Kenéz Annára jellemző volt, hogy nem szeretett tétlenkedni, így annak ellenére, hogy utolsó éveit világtalanul élte, próbálta hasznosan elfoglalni magát. A 2009-ben készített hangfelvétel-részletek háttérzajaiból is hallható, ahogyan mesemondás közben is dolgozik, paszulyt fejt. Ezt a jelenetet szerettük volna felidézni azzal, hogy egyik hozzátartozójának a kezéről gipszmásolatot készítettünk, és a látogatók úgy hallgathatják meg Anna néni meséjét, mintha mellettük ez a kéz éppen paszulyt bontana. A konyha aranyalmás-aranykörtés hengerelt festésével is a népmesék varázslatos világára utalunk, jegyezte meg Kész Réka.
A „hátsó házban” a Salánkhoz fűződő Rákóczi- és Mikes-hagyományoké, mondáké a főszerep. A hangulat megteremtéséért egy vadászkastélyt imitáló szobabelsőt alakítottak ki. Az 1711 februárjában lezajlott kuruc országgyűlésnek ugyanis Barkócziné Koháry Judit vadászkastélya adott otthont, ennek a hangulatát próbálták megidézni. Emellett a helyiség a jövőben foglalkoztató teremként is működik majd.
A gazdagon berendezett kamráról Margittól azt is megtudtuk, azért találunk itt akár lakószobába illő bútorokat, mert a tradicionális paraszti kultúrában sosem dobták ki azt, ami régi, csupán újabb funkciót kapott. A régebbi bútorokat például a kamrában használták tárolóként. De helyet kapott itt számos olyan tárgy is, ami mindennapi használatban volt, illetve: „majdcsak jó lesz még valamire”. Talán a bodnárműhely berendezése volt a legkomplexebb – mesélte Margit. – E mesterségnek a kutatásával a férjem, Barnabás foglalkozik. Ő jelenleg külföldön tartózkodik, ami eléggé megnehezítette a dolgunkat, viszont az internetnek köszönhetően folyamatosan egyeztettünk, Barnus videohívásban irányította a munkát. Emellett Kalanics Éva, a KMKSZ Salánki Alapszervezetének elnöke is „beépítette” a kiállításba az édesapja bodnárműhelyében látottakat.
– Hogyan tudnátok összefoglalni az elért eredményeket?
– Az elmúlt hónapok rengeteg tanulsággal jártak. Összekovácsolódtunk, megtanultuk áthidalni a legváratlanabb időben jelentkező akadályokat is. Hogy csak az átadó előtti nap mozgalmas eseményeit idézzem fel: a technikával kapcsolatos nehézségek, a párkányra helyezett virágokat ledöntő szélvihar, az utolsó fénykép kihelyezésekor kalapáccsal meglapítgatott kisujj már meg sem kottyan nekünk. De a csapatmunka jól működött, az átadóhoz a sütést-főzést elvállaló salánki asszonyok például mesterszakácsokat, logisztikai szakembereket lepipálva tették a dolgukat – jegyezte meg boldogan Réka, majd hozzátette, bár az első nagy mérföldkövön túlvannak, rengeteg munka vár még rájuk, például a tárgyak rendszerezésével, az épület karbantartásával kapcsolatban. Hátravan az ól, a melléképület, a szekérszín felújítása, az udvar és a kert rendezése. De úgy látják, van értelme a munkájuknak, ami megmozgatta a közösséget is. Meggyőződésük, hogy a tájház nem csupán turisztikai látványosság, hanem közösségi tér, ismeretek átadásának a helyszíne, identitásformáló tényező is lesz.
A projekt az Európai Unió által meghirdetett HUSKROUA „Felső-Tisza-vidék épített és szellemi örökségének tárháza” című program részeként, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács (KMTT) szervezésében valósult meg. Az ünnepélyes megnyitón a prominens vendégek mellett szép számmal vettek részt helyi lakosok is.
