A Munkácsy Mihály Magyar Házban május 23-án a salánki születésű Harangozó Miklós festőművész halálának 10. évfordulója alkalmából szerveztek emlékkiállítást a család, illetve Kovács László beregszászi műgyűjtő közreműködésével. A művészet sosem hal meg címet viselő tárlat megnyitójára érkezett érdeklődő közönséget, a művész családtagjait, Magyarország kárpátaljai külképviseletének tagjait, a megyei, a városi és kistérségi képviselőket, a történelmi egyházak képviselőit, az Erdélyi Béla Diákkonferencia résztvevőit Pfeifer Anita, az intézmény kulturális menedzsere köszöntötte.
Szeretettel emlékezett Harangozó Miklósra Tarpai József, a Munkácsy Mihály Magyar Ház igazgatója, aki annak a véleményének adott hangot, hogy a művész megérdemelné, hogy festményei méltó helyen, állandó kiállítás keretében legyenek megtekinthetők. Erre jó lenne a szülőfalujában lehetőséget biztosítani, s talán a közelmúltban megnyílt Salánki Tájház égisze alatt lehetne megvalósítani.
Nagyra értékelte a kárpátaljai festőművészek munkásságát Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivője. A helyi festőművészek alkotásai a kárpátaljai hagyományokból, a plein air (szabadban való festés) tradícióiból építkeznek. A sokszínű és gazdag táj, az ott élő emberek kimeríthetetlen ihletforrást jelentenek az itteni művészek számára, mondta. A most kiállított képeken pedig a népviseletből, a természetből, a mindennapok egyszerűségéből vett pillanatok színes kompozíciókban tárulnak elénk. Harangozó Miklós úgy tud színes lenni, hogy vásznai nem válnak tarkává. Hitelesen mutatja be a kárpátaljai paraszti életet, az itteni népek szokásait, ünnepeiket és mindennapjaikat, nagyon sok életképéről pedig úgy lehet beszélni, mint egy néprajzi kutatásról, mondta a diplomata, aki szabadidejében maga is hódol festészet iránti szenvedélyének.
A Latorca-parti városban élő Munkácsy-díjas szobrászművész, Matl Péter időutazásra invitálta a megnyitó résztvevőit, akiket képzeletben a beregszászi Horváth Anna szobrászművész otthonába vitt el, ahol egykoron gyakran összejöttek a kárpátaljai művészek, irodalmárok. Anna néni mutatott rá, mondta, milyen fontos felvállalni azt a kort, amiben élünk, megörökíteni festményen, szoborban, írásban, hogy nyomot hagyjunk magunk után. A 80-as években Matl Péter is itt találkozott Harangozó Miklóssal. Akinek, mint a kiállítást megnyitó szobrászművész megjegyezte, rendkívül jó szeme volt arra, hogy meglássa és hitelesen bemutassa a paraszti világot, jól elkapta azokat a pillanatokat, amelyeket érdemes volt megörökíteni az utókor számára.
Sokan sokszor megkérdezték már tőlem: büszke vagyok-e édesapámra? – kezdte visszaemlékezését a művész fia, Harangozó Miklós görögkatolikus áldozópap. Igen, büszke vagyok rá. Azért, mert mélyen vallásos ember volt, mert megtalálta és megbecsülte az Istentől kapott tálentumát, kitartóan és állhatatos képezte magát. Büszke vagyok, hogy édesapám értéket hagyott maga után a világnak. Nekünk valamennyiünknek el kell tűnődnünk azon, milyen tehetséget kaptunk az Úrtól, s azzal mit kezdünk, mire szánt bennünket az Isten, milyen feladatot kaptunk tőle és mit fogunk magunk után hagyni, figyelmeztetett.
A nagyszerű embert méltatta köszöntőjében Kovács László, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy létrejöjjön ez az emlékkiállítás, melynek hangulatát Olekszij Marhacsev szaxofonjátéka tett igazán felemelővé.
