Kárpátaljai képzőművészek a háború árnyékában
A mintegy két tucat aktív tagot számláló Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának ars poeticája a kárpátaljai kulturális élet színesebbé tétele-építése és hagyományaink megőrzése. A 2017-ben kinevezett, tavaly újabb öt évre megválasztott Kulin Ágnes elnök a kárpátaljai magyar művészek érdekképviseletét tartja a legfontosabb tevékenységüknek, illetve azt, hogy olyan fórumot biztosítsanak az alkotóiknak, amelyben szabadon folytathatják munkájukat stabil támogatói háttér mellett. Erről a biztos háttérről, bizonytalan jelenről és biztató jövőről beszélgettünk vele.
– A Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága (RIT) közel 33 éves, az elmúlt három év viszont igencsak behatárolt mindenkit. A szervezet működésén, az alkotóközösség tevékenységén mennyire érződött ez meg?
– Az elmúlt időszakban mindenkinek megváltozott az életvitele, a miénk is. Korábban jobban nyomon követhettük, ki mivel foglalkozik éppen, több volt a személyes találkozó. Most ez a fajta kapcsolat kicsit visszaépült. De nem szűnt meg. A háború és a Covid előtt gyakran találkoztunk, úgy könnyebb volt egymás gondolataira, munkájára reflektálni. Most ez másképp működik, többnyire az online térbe szorul vissza. Mivel nem tudtunk rendezvényeket, kiállításokat, műhelymunkákat és alkotótáborokat szervezni, ezért a hangsúlyt a digitális jelenlétünkre tettük át. Nagyobb figyelmet fordítottunk a dokumentációra, a honlapunk, Youtube-csatornánk fejlesztésére, a tartalomgyártásra. A társaságban különböző korosztály képviselői vannak jelen. Akadt, akinek könnyen ment az áttérés a digitális életmódra és az internetes kommunikációra, míg másvalakinek nem annyira. Az volt a célunk, hogy így vagy úgy, de ne álljon le a munka. A gyakorlati alkotói tevékenység nem is állt, hiszen ez amúgy is „magányos” elfoglaltság, de a bezártság érzése, az, hogy leszűkült az élettér, a témaválasztásban is megmutatkozott.
– Hogyan tükröződik a háború a kárpátaljai művészek munkáiban?
– Az elmúlt éveink leszűkült élettere az „árnyékok” megerősödését idézte elő. Nagyon sokan foglalkoztak a sötétséggel, a homállyal, az éjszakával, vélhetően az áramkimaradások miatt. Sok reakciót váltott ki a helyzet, ezek mind inkább ilyen melankolikus, a kilátástalanságot, tehetetlenséget sugárzó, negatívabb hangvételű alkotások. A téli tárlatunkon több ilyen, a háború első hónapjaiban készült művet tekinthetett meg a nagyérdemű. Ezeket nem tudják magukban tartani a művészek. Azok a gondolatok, amelyek megszületnek bennünk, kikívánkoznak, előbb-utóbb alkotássá válnak. Az én munkáimban is megjelentek a háborús helyzetre való visszajelzések. Igyekeztem pozitív hangokat is megütni, ilyen például a Sebek, ami arra utal, hogy remélhetőleg minden seb begyógyul egyszer.
– Azt mondják, nehéz időszakokban a művészek termékenyebbek. Ön ezt hogyan látja?
– Személye válogatja, illetve az egyéni érzékenység, látásmód és a stílus, amiben alkot. Mindenki másképp dolgozza fel a helyzetet és áll hozzá a körülményekhez. A képleírók, a hagyományos kárpátaljai festőiskola képviselői például mostanában nem tudtak annyi helyre eljutni, de akik a belső témákat dolgozzák fel és onnan inspirálódnak, ők igen produktívak voltak. Találkoztunk áttelepült művészekkel is, akik például az alkotásba ölték minden energiájukat és olyan intenzív alkotói időszakukat élték meg, amilyet korábban még soha. Nekem roppant nehéz olyankor alkotnom, amikor rendetlenség van körülöttem, mert olyankor túl sok mindenen jár az eszem. Viszont mindenképp hálás vagyok azért, hogy ebben az időszakban is van lehetőségem arra, hogy valamilyen kreatív, alkotói tevékenységet folytassak. Ez nekünk, művészeknek olyan, mint egy menekülőút. A történelem során több olyan művész élt, aki a képzelet világába szökött a nehéz időszakokban. Például Csontváry Kosztka Tivadar, aki magányos festő volt, és akit a kortársai nem értettek meg, csupán a halála után ismerték fel a jelentőségét.
– Önök hogyan tudják leküzdeni azt, hogy ne egy elvont, elefántcsonttoronyban élő társaságnak tűnjenek?
– A digitális életvitelre való áttérés teret nyitott nekünk. A videók, képi összefoglalók, posztok mind-mind azzal a céllal jönnek létre, hogy kapcsolatot tartsunk a külvilággal, párbeszéd legyen az alkotók és a közönség között. Megalakulásunk 30. évfordulóján több projektet is beindítottunk, aztán minden megváltozott… Most ez parkolópályán van. De reméljük, a jövőben sikerül összedolgoznunk más művészekkel is. Mert a nyitott ablak projekt keretében a szoros kapcsolatunkat akarjuk újjáéleszteni az írókkal. Azt, hogy ők prózákkal, versekkel reagáljanak a képzőművészeti alkotásokra és fordítva, a művészek egy-egy alkotásukkal reflektáljanak a szövegekre. Szeretnénk az iskolásokhoz is közelebb vinni a szervezetünket és magát a képzőművészetet. Tervünk, hogy ellátogassunk majd az oktatási intézményekbe és élő párbeszédet folytassunk a fiatalokkal. Jómagam több olyan szervezettel is kapcsolatban vagyok, amelyek kifejezetten a vizuális neveléssel és a múzeumpedagógiával foglalkoznak. Mint művésznek, nagyon fontos számomra az alkotók támogatása, pedagógusként pedig szeretném kinevelni az ifjúságban a művészetek iránti nyitottságot, befogadókészséget. Az alkotói tevékenység az emberiség egyik legpozitívabb cselekedete. Úgy gondolom, éppen ezért nekünk, akiknek módunkban áll, az ez iránti szeretet továbbadása elsődleges kell hogy legyen.
– A legtöbb embernek viszont valami vagy szép, vagy nem. Hogyan látja, lehet-e nevelni a kárpátaljai közönséget?
– A szépség nagyon szubjektív. A főiskolás és a Genius-os diákjaimnak is gyakran elmondom, örüljünk annak, hogy mindenki mást lát szépnek, mert ellenkező esetben mindenki egy fiúért/lányért harcolna. Minden egyes művészeti stílusnak megvan a legitimitása. Az emberek egy része fogékonyabb a nonfiguratív festészet üzeneteire, míg másvalaki a realisztikusakkal tud azonosulni. Nincs most uralkodó irányzat, eljutottunk arra a pontra, amikor olyan széles a paletta, hogy mindenki megtalálhatja a neki tetszőt. Erre kell felhívni a figyelmet. Fontos, hogy megértessük a fiatalokkal: ahhoz, hogy kiválogassuk, mi tetszik nekünk, minél több dolgot ki kell próbálni. Hiszen nem tudhatom, hogy ízlik-e valami, ha nem kóstoltam meg… Ezért kell minél több sémát bemutatni a gyerekeknek, beszélgetni azokról és ha csak annyit mond, szép vagy csúnya, megkérdezni és megfejteni azt, hogy miért gondolja így? Találó az a gondolatmenet miszerint a jó művekre úgy reagálunk: Micsoda?… Hűha!… (fordított sorrendben leginkább csak sokkol minket egy alkotás); de ha kérdést vált ki belőlünk egy mű, amit ámulat és aha-élmény követ, annál talán kevés jobb élményben lehet részünk. Keressük ezeket a felismerésre ösztönző Micsoda?… Hűha!… pillanatokat!
– Mit tart a legfontosabbnak a RIT elnökeként és alkotóként?
– Az érdekképviselet kiemelten fontos, ezt a tevékenységünket folytatni kívánjuk amíg lehet, hogy megteremtsük továbbra is azt a biztonságos hátteret, ami lehetőséget ad a nyugodt alkotásra. Amióta világ a világ, az emberek és köztük az alkotók is azért gyűlnek össze egy csoportba, hogy amit egyedül nem tudnak megoldani, azt szervezett formában, közösen véghezvigyék. Szeretnénk kicsit „kitörni”, máshol is megmutatni magunkat. Az elmúlt három évben problémás volt a külföldre utazás és a műtárgyak szállítása. Reméljük, hogy ez hamarosan változik, és nem csak Kárpátalján, hanem máshol is bemutathatjuk a műveinket. A háború előtt készültünk egy válogatás-kiállítás bemutatásával is, amit Ukrajna-szerte megtekinthettek volna. Ez megrekedt. Művészként magam is szeretném, hogy legyen lehetőségem a szabad alkotásra, és azt be is mutathassam. Ne csak a fióknak írjunk, ne csak a műhely négy falának alkossunk…
