A MASZK MÖGÖTT – Terepmunka a mohácsi busójáráson

A Duna jobb partján fekvő baranyai kisváros Horvátország határától 8 km-re fekszik. Busójárás elnevezésű karneválját az UNESCO 2009. szeptember 30-án, Abu Dhabiban felvette „Az emberiség szellemi kulturális örökségének” reprezentatív listájára, melynek célja elsősorban az, hogy a figyelem felkeltésével helyi, nemzeti és nemzetközi szinten is tudatosítsa a közösségek örökségének jelentőségét, és ezzel elősegítse annak megőrzését.

Az egyezmény szerint a szellemi kulturális örökség a közösségek által folyamatosan továbbadott és újraalkotott hagyomány: szokások, ábrázolások, kifejezési formák, tudások, készségek és az ezekkel összefüggő eszközök, tárgyak, műalkotások, kulturális színhelyek, melyeket a közösségek kulturális örökségük részeként ismernek el. Ezért a 2009. évi döntés egyszerre ismeri el a mohácsiak maszkos farsangvégi télűző népszokását mint egy állandóan változó, de a jellegét megőrző szokásfolyamatot, és mint a város lakosságának, a busóknak, az őket kísérő zenészeknek, táncosoknak, a maszkfaragóknak és más eszközöket készítő kézműveseknek a közös tevékenységét. Az egész évben aktív busóközösségek a város önkormányzatával együttműködve alakítják, tervezik és szervezik az eseményeket.
Az eredetileg horvát nemzetiségű mohácsi sokácokhoz kötődő hagyomány mára a többnemzetiségű város szimbólumává vált. Miközben a mohácsiak sajátjukként élik meg az ünnepet, nem sajátítják ki, hanem érzékenyen óvják nemzetiségi jellegét. A busójárás idejére a város egész területe válik farsangi térré, ahol minden mohácsi számára általános érvényű és elfogadott a farsang rendje és a sajátos farsangi viselkedésformák. Ezért a „mohácsi busójárás” elnevezés nem csupán a helyet azonosítja, hanem egy város közösségi identitását is kifejezi.
Született mohácsiként számtalan emléket őrzök a busójárásról, így amikor már etnográfusként, fényképezőgéppel róttam az utcákat, emlékeim derengő élményvilágával próbáltam megragadni azokat a pillanatokat, amelyek visszaadják e farsangi hagyomány lényegét. 2002-ben kezdődő kutatásommal a busó rituális szerepének az egyén és közösség viszonyaként, reprezentációjaként történő megnyilvánulásait szerettem volna megismerni. Az ő szemszögéből láttatni és értelmezni a busójárás rejtett rítusvilágát, önmagán túlmutató lényegét, a „busóvá” válást, az átváltozást.

Ebben a sajátos, a hétköznapitól eltérő társadalmi-kulturális színtérben a cselekvések is eltérnek a megszokottól, felfüggesztődnek a hétköznapok normái, és a Victor W. Turner (1920–1983) nagyhatású, angol származású antropológus által „küszöbnek” nevezett tér, idő és cselekvések jönnek létre (Turner 2002: 108). Ebben a tér- idő- és cselekvéssorozatban a „küszöbemberek” egyszerre vannak bent és kint, szabadon közlekednek a „küszöbön” át, és sehol sem érhetők tetten. Valamiféle szakrális karakterrel rendelkeznek, mely a társadalmi normákról, struktúrákról való leválásukkal jön létre.

Mohácson, a busójárás alatt végzett terepmunkám során a résztvevő megfigyelés és az antropológiai fotózás célja és értéke az volt, hogy erről az állapotról minél több információt és adatot szerezzek. Szerettem volna megragadni az ünneplés, a társas szórakozás, a nyílt játéktér, a fellazult kommunikációs és interakciós csatornák, a káosz és szabálymechanizmus, a vágyak és kívánságok nyilvános térben történő különféle megjelenéseit, vagy megmutatkozásait.

Minorics Tünde etnográfus
Pécsi Tudományegyetem, Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar, Kultúratudományi Intézet