„A magyar kultúra gazdag vizű forrás, amelyből erőt meríthetünk” – A Gül Baba című operettel ünnepelték a magyar kultúra napját Ungváron

Január 22-ét legújabb kori történelmünk avatta a magyar kultúra napjává: 1989 óta méltatjuk annak tiszteletére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ) a magyar kultúra napja alkalmából tartott központi rendezvényére a hagyományoknak megfelelően idén is Ungváron került sor. Az ünnepségnek a Bavka Kárpátaljai Megyei Akadémiai Bábszínház adott otthont csütörtökön este.

A meghívott vendégek – Ferenc Viktória, az Európai Parlament képviselője, Fülöp Andrea, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának első beosztott konzulja, Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke, a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének elnöke, megyei képviselő, Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének (UKSZ) elnöke, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselője, Sin Edina, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház megbízott igazgatója, Kulin Zoltán, a TV21 Ungvár igazgatója – bemutatása után a jelenlévők meghallgatták, illetve közösen elénekelték államunk, majd nemzetünk himnuszát.

Elsőként Ferenc Viktória EP-képviselő mondott ünnepi beszédet, aki őszinte örömmel és mély meghatottsággal szólt az ünneplő közönséghez szülőföldjén, s kiemelte: a magyar kultúra láthatatlan, mégis rendíthetetlen kötelék, összeköti a magyart a magyarral, éljen bárhol is a világban, menedék számunkra ezekben a bizonytalan időkben, biztos pont, amelyhez visszatérhetünk, gazdag vizű forrás, amelyből erőt meríthetünk.

– A magyar kultúra mindaz, amit elődeink ránk hagytak, benne él csavaros észjárásunkban, kimondott szavaink súlyában, eltáncolt lépéseinkben, gyermekeink csillogó tekintetében. Örökség, amely egyszerre múlt, jelen és jövő. A mai napon arra emlékezünk, amikor Kölcsey Ferenc véglegesítette a Himnusz kéziratát, és arra a történelmi döntésre is, amikor e költemény nemzeti imánkként bekerült az Alkotmányba, a magyar nemzet hivatalos himnuszává vált. Milyen beszédes, hogy nem csupán nemzeti himnuszként, hanem nemzeti imaként tekintünk Kölcsey versére, mert amikor énekeljük, Istenhez fordulunk, áldást kérünk életünkre, erőt a múlttal való szembenézéshez, kitartást a jelen kihívásaihoz és reményt a jövőre – hangsúlyozta az EP-képviselő és hozzátette, hogy nekünk, kárpátaljai magyaroknak ez az ima segít elviselni a háború súlyát, a mindennapok bizonytalanságát és a megélt jogfosztásokat. – Kárpátalja mindig is a békés együttélés példája volt. Ezt az örökséget meg kell őriznünk és vigyáznunk kell rá. Mi, kárpátaljai magyarok mindig is azon dolgoztunk, hogy vidékünk gyarapodjon és Kárpátalján minden itt élő közösség számára egy élhető, biztonságos otthon alakuljon ki.

Elhangzott, hogy Kölcsey Himnusza 1989 óta hivatalosan is a nemzeti himnuszunk, de ez az év más szempontból is sorsfordító év volt számunkra, hiszen ekkor alakult meg a kárpátaljai magyarság legerősebb érdekvédelmi szervezete, a KMKSZ. A Szövetség megalakulása óta elkötelezetten dolgozik a közösségünk politikai és kulturális védelméért, hagyományaink, anyanyelvünk megőrzéséért itt, a szülőföldünkön. Ez a védelem ma is valós és nélkülözhetetlen, s nem valósulhatna meg az anyaország következetes támogatása nélkül.

Albertné Simon Edina, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja megjegyezte: ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg arról, ami megkülönböztet minket más népektől, a magyar kultúráról.

– A kultúra megkülönböztet és egyben hasonlóvá tesz bennünket nemcsak Magyarországon, hanem az egész világban. A kultúra az, ami összeköt a múlttal, a jelennel, és a jövővel. Ahhoz, hogy itt évtizedek múlva is megemlékezhessünk a magyar kultúra napjáról, van néhány közös és fontos feladatunk, s ennek a feladatnak a megoldásában hatalmas felelősség hárul nemcsak az anyaország, de a történelem viharai miatt a nemzettesten kívül élő magyar testvéreinkre is – mondta, és kitért arra is, hogy semmi rendkívülit nem kell tennünk a kultúráért, ugyanaz a dolgunk, mint a szüleinkké: továbbadni azt, amit kaptunk a családban, az iskolában, a közösségben. Az anyaországi diplomata megköszönte a kárpátaljai magyarság kitartását, áldozatos szerepvállalását, hogy a legnehezebb politikai és egzisztenciális viszonyok között is ápolják, fejlesztik, megőrzik a magyar nyelvet és kultúrát.

A KMKSZ nevében Balogh Lívia mondott ünnepi beszédet.

– Kölcsey 1823. január 22-én tisztázta le örök érvényű gondolatatit, amelyek több mint 200 év távlatából is aktuálisak, ezek a sorok mindannyiunk lelkében élnek, erőt és hitet adnak ma is. Ezek a sorok összekötnek múltat jelennel, ezzel biztosítva a jövő reményt. Mindaz, ami tartalommal tölti meg a magyar kultúrát, általunk van és belőlünk lesz. Változatos és mégis maradandó. Ez a nap 15 millió magyar ünnepe, de mindenkit más-más élethelyzetben talál. Minden különbözőség ellenére épp a közös kultúra az, amely mindannyiunkat összeköt és lelkileg táplál. Abban a forrongó és értékeiben is folyamatosan változó világban, amelyben élünk, kulturális értékeink jelentik a stabilitást, ezért mindannyiunk felelőssége, hogy ereje és fénye megmaradjon, hogy az utánunk jövő generációk számára is útmutató, világító fáklya legyen. A magyar kultúra ezeréves múltunk, győztes és nyertes csatáink, nyelvünk, irodalmunk, folklórkincsünk, képzőművészetünk és mindaz a csoda, ami magyarrá tesz bennünket. De a magyar kultúra egyik csodája az is, hogy ennyi megmérettetést követően itt, Ungváron is magyar emberek ünneplik e napot – emelte ki Balogh Lívia, és köszönetét fejezte ki a kitartásukért, Wass Albert soraival zárva gondolatatait: „A magyar nép lelke nem pusztult el, csak beborította valami sötét, nehéz fátyol, amit a szenvedés és a meg nem értés szőtt rá. De ha ez a fátyol egyszer lehull, s újra meglátjuk egymás szemében az ősi tisztaságot és a testvéri szeretetet, akkor újra életre kel minden, amiért őseink éltek és haltak. Addig is, minden magyar szívet ébreszteni kell, minden magyar szót meg kell becsülni, és minden magyar gyermeknek meg kell tanítani, hogy ki ő, honnan jött, s hová kell tartania.”

Sin Edina a színházba járó közönséghez szólva elmesélte, hogy a napokban több alkalommal a beregszászi postahivatal előtt vezetett el az útja, és óhatatlanul eszébe jutott az a hagyomány szerinti állítás, mely szerint Kölcsey Ferenc a letisztázott Himnusz szövegét épp abban a postahivatalban adta föl Pest-Budára.

– Szívembe ötlött az a felismerés, hogy ugyanazokon a köveken járunk, azokat az épületeket látjuk, azokat a tereket lakjuk be, amelyeket egykori nagy elődeink is. A történelemkönyvekből ismert alakok hirtelen megelevenednek és hatalmas súllyal vesznek részt az életünkben. Azzal a súllyal és felismeréssel, hogy nekünk, ma élő leszármazottaknak azt az ügyet, amelyért ők megharcoltak, és amelyek a mai napig tartják itt, Kárpátalján, a Kárpát-medencében a magyar kultúrát, ezáltal identitásunkat és életünket, képviselnünk kell és továbbvinnünk. Nézzük meg, milyen korban éltek, s minden nehézség ellenére, amit lehetett, azt megtették. Ennél határozottabb példára nincs is szükségünk – hangsúlyozta, és azt kérte, példájukat követve tegyük meg a saját területünkön azt, amit megtehetünk az ügyért, főleg, hogy ehhez hatalmas támogatást is kapunk, hisz nem megszakítva a több mint három évtizedes hagyományt, Kárpátalja magyarsága idén is színházi előadással ünnepelheti a kultúra napját.

A rendezvény második részében a Budapestről érkezett Sensum Arts Színház előadásában a Gül Baba című operettet láthatta a kárpátaljai közönség Peller Károly rendezésében. A darab a Déryné Határtalan program keretében valósult meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a Rákóczi Szövetség, a KMKSZ és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház együttműködésével.

A történet a török hódoltság idején játszódik Budán. Gül Baba kertjében a csodás rózsákat, amiket a törökök szentnek és sérthetetlennek tartanak, vasrácsok védik, de Gül Baba leányát, Leilát is a hárem falai őrzik. Gábor diák barátjával, Mujkóval mégis beszökik a rózsakertbe és leszakít egy szál rózsát, hogy szerelmének, Leilának adja, de a virág leszakításáért halálbüntetés jár. Ekkor kezdődnek a bonyodalmak, melyeket a színpadon tapasztalt, nagy múlttal rendelkező színművészek és tehetséges fiatal művészek által kidomborítva izgult végig a közönség.

Az érzelmes darabban arra keresik a kérdést, hogy van-e különbség muszlim és keresztény ember között, magyar és török ember között, van-e különbség ember és ember között. A mű reményt ad, hogy nincs, és a szerelem, ami a nézőket végigvezeti ezen a történeten, győz, rámutatva arra, hogy a nemzetiségi, kulturális vagy vallási különbségek nem képezhetnek válaszfalat a szerelmes szívek számára. A terem nemcsak az operettdaloktól, a magyar, a török és a cigány muzsikától volt hangos, hanem a nézők önfeledt nevetésétől és tapsától is.