Első Szilveszter pápa emlékét őrzi a naptári év utolsó napjaként emlegetett szilveszter. Az évbúcsúztatót már a középkorban is megünnepelték, s azóta is jeles dátumként tekintünk rá, még akkor is, ha sokáig márciusban tartották.
A középkori Európában Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, vagyis március 25-én ünnepelték az öreg esztendőt lezáró és az újat megnyitó napot, mégpedig azért, mert az év kezdetét és a természet megújulását, illetve az új élet kezdetét egységben szemlélték.
Igaz, akkor még a Julius Caesar által bevezetett naptárt használták.
A római naptár egyébként eredetileg, vagyis a Julius Caesar által Krisztus előtt 46-ban bevezetett reform előtt, még mindössze tíz hónapból és 304 napból állt. A kalendáriumot mindjárt márciussal kezdték, amely a fő istenről, Marsról kapta a nevét. A következő hónap az ősanyaként is tisztelt Vénusz etruszk nevéről, az azt követő az idősekről, maiusról, az azt követő pedig a fiatalokról, iuniusról kapta a nevét – kifejezvén a római értékrendet. Június után a hónapok sorszám szerint kapták a nevüket: Quintilis, Sextilis, September, October, November, December.
Adódik a kérdés: mi volt januárral és februárral?
Az akkori emberek a mezőgazdasági munkálatok egymást követő rendje alapján tekintettek a kalendáriumra, a téli pihenőt ilyen szempontból elhanyagolhatónak tartották, ezért nem foglalkoztak vele, még csak nevet sem adtak neki. Julius Caesar egyiptomi mintára, vagyis az időszámítás előtt 238-ban uralkodó III. Ptolemaiosz által bevezetett rendszer alapján hozta létre az új naptárát, amely már tartalmazta a januárt is és a februárt is.
Naptárreformja olyan sikeres lett, hogy a szenátus hálából a quintilis hónapot őróla iuliusnak nevezte át. Később aztán a következő hónapot ugyancsak a szenátus Octavianusnak, Caesar szellemi örökösének a tiszteletére augustusnak, vagyis tiszteletre méltónak, fenségesnek, isteninek nevezte el – így alakult ki a ma is ismert hónapok sora, s az a rend, hogy a szökőéveket Róma alapításától, vagyis az időszámítás előtt 761-től kell számolni.
Minden a helyére került, s remekül működött. Egy dologgal azonban nem számolt Julius Caesar: a napévvel, amely 11 perccel és 13 másodperccel hosszabb, mint az általa bevezetett kalendárium. Az aprócska percek ezerötszáz év alatt hosszú napokká adódtak. Egészen pontosan 11 nappá.
Ekkora különbség jött létre a csillagászati valós idő és a naptár között XIII. Gergely pápa korára. A reneszánsz egyházfő 1576-ban elhatározta, hogy rendet rak a kalendárium kóbor napjai között, s egy csillagászokból álló testületet hozott létre. Az olasz Aloysius Lilius által javasolt naptártervezetet aztán elküldte az európai uralkodóknak, véleményezés végett. A beérkezett javaslatok alapján a német jezsuita Christophorus Clavius öntötte végleges formába a kalendárium rendszerét, aminek a végrehajtását a pápa 1582. február 24-én az Inter gravissimas kezdetű bullával rendelte el. Így valósult meg a keresztény világban az időugrás, hiszen október 4-e után egyből 15-e következett.
A naptárreform részeként került a tél közepére az évzáró-évnyitó dátum. Nem is akárhová, hanem első Szilveszter emléknapjára.
Ki volt ez a pápa?
Tényként kell elfogadni, hogy Szilveszter a vallásbékét 313-ban bejelentő Nagy Konstantin császár kortársa volt, mint ahogyan abban sem érdemes kételkedni, hogy a katolikus egyház feje 314 és 335 között volt. Az egyházi legendárium azonban még azt is tudni véli, hogy ő keresztelte meg az uralkodót.
Hogy ez igaz-e, azt nem lehet tudni, mindenesetre a „Nagy” jelzővel emlegetett Konstantin nyugati, és uralkodótársa, Liciniusz keleti császár Szilveszter idejében bocsátotta ki a milánói ediktumot. Eszerint „megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él”. Csakhogy ez a vallásbéke nem teremtett vallási békét, mert a feszültség azon nyomban felizzott a hivatalosnak mondott római tanokat követők, valamint Arius pap hívei, az ariánusok között. Konstantin császár a vallási viszálykodás megszüntetése érdekében az addigra már pápává szentelt Szilveszterrel összhangban, 325-ben zsinatot hívott egybe. A niceai első, egyetemes zsinat fogalmazta meg a katolikus hitvallás legelső szövegét, amely szerint Jézus az „Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett…”. Arius követőit pedig eretneknek nyilvánította a zsinat.
Szilveszter pápához amúgy nekünk, magyaroknak is közünk van. No, nem a konstantini első Szilveszterhez, hanem a másodikhoz, aki több száz évvel később, a mi Szent István királyunk idején élt.
Történetét nagyon szépen leírja az úgynevezett Hartvik-legenda. A Könyves Kálmán királyunk idejében élt győri püspök írására III. Ince pápa 1201-es rendelkezése óta szent István hivatalos életrajzaként tekinthetünk.
Adjuk is át a szót rögvest a győri püspöknek, aki 1112 körül egybegyúrta a Szent István életét korábban feldolgozó, úgynevezett kis és nagy legendáját: „Atyja halála után a negyedik évben az isteni kegyelem intéséből ugyanezt az Astrik püspököt, kit más néven Anastasiusnak mondtak, a szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét megkérje: a Pannónia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bő áldását elküldje, az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje, és a többi püspökségeket is áldásával erősítse. Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa, hogy e tisztességre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebbre szilárdítsa. Épp ez időben fogadta el Miesko, a lengyelek fejedelme övéivel a keresztény hitet, s a római szék elöljárójához követeket küldve kérte, hogy apostoli áldással támogassák, és királyi diadémával koszorúzzák. Kérésére a pápa rábólintott, s már egy jeles mívű koronát csináltatott, melyet néki áldásával s a királyi dicső ranggal elküldeni szándékozott. De mivel ismeri az Úr, kik az övéi – hiszen mikor az apostolok kettőt jelöltek ki az apostoli szolgálatra, Mátyást részesítette előnyben, s vele töltötte be az apostolok számát –, elhatározta, hogy sokkal inkább választottját, Istvánt ékesíti szerencsésen e világi koronával, majd azután ugyancsak őt díszíti fel még szerencsésebben az örökkévalóval. Tehát a kijelölt napon, melyen a már elkészített koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldeni, illetve a megelőző éjszakán, a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár. E látomás rendje szerint a következő nap megszabott órájában Astrik püspök a pápához ért, a rárótt feladatot bölcsen ellátva, a szent fejedelem viselt dolgait rendben előadva kérte az apostoli széktől az említett kitüntetéseket. Kimutatta, hogy méltó ilyen tisztességre és méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent az Úrhoz térített. Ezek hallatára nagyon megörült a római főpap, mindent megadott jóságosan, ahogy kérték. Azonfelül keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: Én apostoli vagyok, ő viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem őt oktatja, az egyházaknak és népeiknek mindkét törvény alapján történő igazgatását. Elnyervén hát mindent, amit kért, Astrik püspök vígan tért vissza hazájába, magával vitt mindent, amiért a vállalt utat végigjárta.”
A III. Ince pápa által 1201-ben hitelesített Hartvik-legendában tehát már felbukkan az apostoli királyi cím, amit egyes egyedül csakis a magyarok királya kapott meg, más evilági uralkodó nem.
A Hartvik-legenda azt is elmeséli, hogy Szilveszter pápa a császárral egyetértésben Istvánnak, az apostoli királynak a korona és a szent lándzsa mellett apostoli keresztet is küldött, amivel azt jelezte, hogy a Magyar Királyság a Német-római Birodalomtól, mint a korszak világi hatalmától is, és Rómától, mint a kor lelki hatalmától is, független, szuverén ország.
Ezt a kivételes helyzetet erősíti István karácsonyi megkoronázása is, hiszen rajta kívül ezen a napon „Isten kegyelméből” csak Nagy Károly és Nagy Ottó, vagyis a nyugati kereszténység két legnagyobb császára kapta meg a koronát.
A Szilveszter pápa által küldött szent kereszt ábrázolása idővel változott. Már a nagyon korai időkben, vagyis a 11. század közepén a magyar királyi hatalom jelképe lett, a ma ismert kettőskereszt formájában azonban III. Béla korában jelent meg. Ez már csak azért is érdekes, mert a kettős kereszt az egyházi heraldikában a pátriárkákat, majd az érsekeket, tehát a főpásztorokat illette. Nálunk viszont idővel – első, apostoli királyunk révén – hazánk egyik jelképévé vált.
A képen: részlet egy ókori római ünnepi naptárból.
