– De talán kezdjük az elején: hogyan került kapcsolatba a kézműveskedéssel?
– Már nagyon korán, még gyerekként kerültem kapcsolatba a kézimunkával, először a családban láttam nagymamámtól, anyukámtól, hogy a házimunka végeztével, szabad idejükben előveszik a hímzést, kötést, horgolást. Nagyon szerettem nézni az ő tevékenységüket, ámulattal figyeltem, ahogy a kezük alatt valami szép és különleges születik. Aztán persze magam is ki akartam próbálni mindegyik kézimunkát, ezért sorra megtanultam a műveletüket. Elvarázsolt a sok színes fonal, horgoló- és kötőtű, ilyen-olyan kellékek, és alapjában véve legfőképp maga az alkotó folyamat, hogy magam tudtam létrehozni valamit. Eleinte apró kézimunkákat készítettem: terítőket, könyvjelzőket, fésűtartót hímeztem, de horgoltam csipkét tíz évesen a vőfélykendők széleire (akkor még lányos házaknál a stafírung háznál készült, a szőttesek hímzése komoly, időigényes „házi feladat” volt). A babámnak pulóvereket, sálakat, szoknyákat kötöttem, persze volt, hogy nem lehetett ráadni, mert a tervezésben még nem voltam járatos, de aztán a kitartó gyakorlás meghozta az eredményt, mert saját részre és a családnak sokat kötöttem. Később nagyon szerettem hímezni is, számos technikát megtanultam, a lakástextíliáktól kezdve „riseliős” blúzig sok mindent készítettem.
– Lányainak már korábban is csodaszép ruhákat varrt…
– Számomra a kézimunka nem csak hobbi, hanem létszükséglet mind a mai napig! A varrás szintén. Valóban, az igazi elmélyülés ebben a tevékenységben a gyerekeim születésével jött el. Két kislányt öltöztetni maga volt a flow-érzés, hisz varrni is megtanultam korábban, és az első rékliktől indulva a későbbi báli- vagy alkalmi ruhákig nagyon sokat varrtam számukra, ami hozzájárult az egyéni stílusuk kialakításához, az öltözködésük egyedivé formálásához. Nem is beszélve a gazdaságosságról, hiszen sokkal kevesebből jött ki egy saját készítésű ruha, mint a boltban vásárolható társai. A másik pozitívuma meg az volt, hogy nem jött szembe az utcán.
– Aztán nemzeti és egyházi ünnepeink közeledtével különleges alkotásaival – gyöngyből fűzött kokárdával, különböző hímesekkel, karácsonyfadíszeivel – lepte meg a közönséget. Ezt miből merítette?
– A különböző kézműves technikákat apró lépésekben, sok-sok gyakorlással sajátítottam el. A hivatásom is segített ebben, mikor óvodapedagógusként kezdtem dolgozni, és a gyerekek mellett folyamatosan szükségem volt az önfejlesztésre. Nagyon izgalmas időszak volt, mindig ki kellett próbálni valami újat, új kézműves technikát, új alapanyagokat. Ez a 90-es évek elején történt. Ekkor már jobban hozzá lehetett jutni a megfelelő szakirodalmakhoz, szakkönyvekhez, a magyarországi utazásaim során igyekeztem beszerezni olyan forrásokat, amelyekből lehetett tanulni. Majd az igazi komoly fordulat a 2000-es évek elején következett be, mikor a KMPSZ révén eljuthattam Gébártra, az akkorra már komoly múltra visszatekintő, a magyar néphagyományokat éltető Zalaegerszegi Népművészeti Nyári Egyetemre. Itt komoly mesterektől volt szerencsém megtanulni a fehér hímzést, agyagozást, bőrözést, vessző- és szalmafonást, valamint a gyöngyfűzést. Ez utóbbi az összes közül a legmaradandóbb szenvedélyemmé vált, hiszen az első gyöngynyaklánc elkészítése után folyton kerestem a fejlődési lehetőségeket, és számtalan alkotásom született: főként népi- és modern ékszerek, de kokárdák, hímes tojások, lakásdekorációk, táskadíszek is, és ezek felölelték a létező összes gyöngyfűzési-, szövési, horgolási technikát. S már nem csupán mintaolvasás, de saját tervezés és kivitelezés szintjén is.
– Hol tart a gyöngyfűzéssel most?
– Nem hagytam fel a gyöngyfűzéssel, ha van időm, szívesen fűzök ma is, leginkább népi ékszereket készítek. Örömmel tapasztalom, hogy a gyöngyékszerek nem veszítenek népszerűségükből. A nők szívesen öltenek magukra akár hétköznapi, akár ünnepi alkalmakra gyöngyékszereket, kiegészítőket. A gyöngy régen a női viselet kiegészítője volt, számos szimbólumot hordozva magában, üzenve a viselője társadalmi státuszáról, koráról, családi állapotáról. Ma kevésbé olvasunk a szimbolika ilyesfajta jelentéstartalmában, de mégis szeretjük a gyöngyékszereket, és olyat igyekszünk választani, amit színében, stílusában, formavilágában leginkább magunkhoz illőnek érzünk. Pedig a gyöngyékszerek néprajzi szempontú vizsgálata számos felfedezni valót rejt, és fontos szemiotikai tartalommal bír. Két évvel ezelőtt megtisztelő volt számomra, hogy a Magyar Gyöngy Egyesület és a Hagyományok Háza közös szervezésében rendezett A népiékszer-készítés jövője című szakmai napon előadást tarthattam a vidékünket jellemző magyar és ruszin hagyományos népi gyöngyékszerek sajátosságairól.
– A női öltözködés kiegészítői mintha mindig is szívügye lett volna: különleges papírból font táskái lenyűgözőek…
– A papírvessző-fonás a másik különleges szenvedélyemmé vált az évek során. 2011-ben kezdődött, mikor véletlenül megláttam az interneten egy fotót. Egy vesszőből font tároló edényt ábrázolt, amelyen átütött a „nyomdafesték”, és az volt aláírva, hogy papírvessző-kosár. Azonnal tudni akartam, hogy hogyan lehet az újságpapírból vesszőt sodorni, és abból hogyan lehet kosarat fonni! Előismeretem már volt a kosárfonásról, valódi vesszőből, de ehhez az alapanyaghoz nem lehetett olyan könnyen hozzájutni. Az újságpapír pedig költséghatékony, elérhető alapanyag, nem mellesleg az újrahasznosítás miatt nagyon szimpatikus volt számomra! Elkezdtem felkutatni, mit lehet róla tudni – persze alig találtam forrást, vagy leírást, szakirodalom nem állt rendelkezésre, kivéve a fűzvessző fonásának technológiáját. Ez viszont nagyon sok segítséget nyújtott. Közben kezdett egyre népszerűbbé válni ez a kézműves technika, csoportok alakultak a közösségi oldalakon, elérhetővé váltak mesterkurzusok, ahol lehetett tanulni. Bevallom, engem nagyon beszippantott. A fejlődéshez persze sokat kellett gyakorolni, sodorni és fonni, amihez türelemre és kitartásra volt szükség. A papírfonás elég hamar bekerült a köztudatba – ma már nagy divatházak kollekcióiban lehet találkozni a papírfonott táskákkal és ékszerekkel, amelyek elég keresettekké váltak.
Én is kipróbáltam sok mindent készíteni, de a különleges táskák kivitelezése számomra a legizgalmasabb kihívás: a vesszők sodrásától kezdődően az utolsó csavar behúzásáig, a bőrmunka elvégzésén át minden munkafázist aprólékos gonddal készítek, így a végén egy igazán egyedi darab születik, ami az első lépéstől az utolsóig néha két hétig is tarthat. Tehát nem egy gyors folyamat, de annál nagyobb az elégedettség, amikor elkészül! Akadnak, akik szkeptikusak, hogy tartós-e egy ilyen táska, hiszen papír az alapanyaga. Mi van, ha vízzel találkozik? Nos, ha jól van kivitelezve és precízen elvégezzük a „konzerválást”, nem esik semmi baja. Ezt igazolhatom, mert van egy fonott nyári táskám, legalább öt éves, és már jó néhányszor elkapott vele egy-egy nyári zápor, azonban ezt észre sem venni rajta.
– És hát a legújabb szerelme, a frivolit technikával készült ékszerek, melyeket, szerintem nincs nő, aki ne viselné szívesen. Hogy találkozott ezzel a technikával és mi ad inspirációt?
– A frivolitás egy csipkekészítési eljárás, amely sajátságos eszközzel készül, úgynevezett csónakocskával (hajóval). Gyűrűk és ívek kombinációja adja a mintát, amelyek duplacsomók sorozatából épül fel. Régi múltra tekint vissza, ám itt a mi vidékünkön annyira nem ismert és nem is volt elterjedve, mint a vert- vagy horgolt, esetleg a necc-csipke.
Még a zalaegerszegi kézműves táborban kaptam egyik mentoromtól, Takács Zsuzsannától egy „csónakot”, azzal, hogy majd próbáljam ki, de tudjak róla, hogy kell még egy ahhoz, hogy szép minták szülessenek. Sokáig hevert a fiókban a kis eszköz, mert ugyan ismertem a frivolitás csipkét, de a készítési módját nem, és nem is éreztem nagy késztetést iránta. Majd egyszer csak a gyöngyfűzés minták között észrevettem egy olyan gyönggyel díszített légies, finom szerkezetű nyakéket, amelynek az alapja a frivolitás csipke volt. Ekkor elkapott újra az az érzés, hogy tudni akarom, hogyan készül! Ismerni akarom ezt az eljárást! Ekkor elővettem az elárvult csónakot, és eszkábáltam hozzá egy másikat. Próbálgattam videók alapján, hogy hogyan is jön létre a dupla csomó, a gyűrű, az ív, ezekre hogyan kerül a gyöngy, a pikó, és hogyan lesz ezekből végül ékszer. Ennek már öt éve. Azóta vannak jobb eszközeim, alapanyagaim, és saját tervezésű munkáim is. Megtiszteltetés, hogy mások is felfigyeltek az alkotásaimra, és a szélesebb közönségnek is megmutathattam a „szerelmeimet” Beregszászban a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által a magyar kultúra napja alkalmából szervezett viselet- és ékszerkiállításon. Pozitív, elismerő visszajelzéseket kapok azóta is, aminek nagyon örülök. A kézműves tevékenységem produktumait nem véletlenül hívom a szerelmeimnek, hiszen minden egyes darabot olyan szenvedéllyel, szeretettel és odafigyeléssel hozok létre, és bocsájtom útjára, ahogy csak a legféltettebb kincsünket szokás – akár tárgyak, akár személyek. Míg nálunk vannak, gonddal formáljuk, s ha el is válunk tőlük, azt szeretnénk, hogy ahová kerülnek, ott is szeressék, különlegességként kezeljék őket. Nekem ez sokat jelent!
– Tervei, álmai?
– A terveim között szerepel, hogy segítsem a tudásommal azokat, akik szeretnék megtanulni valamelyik kézműves tevékenységet, bár ez már nem is terv, hanem élő gyakorlat, mert a főiskolán népi kézművesség kurzust is vezetek, illetve a Szakkör program Kárpátalján megvalósuló kézműves tanfolyamai közül gyöngyfűzés és papírfonás szakköröket vezetek szülőfalumban.
Talán a közeljövőben elismert szakmai fórumokon is sikerül megmutatnom az alkotásaimat. Ez számomra komoly inspiráció a jövőre nézve.
Hogy mi az álmom? Az, hogy sikerül „megfertőzni” ezzel a hasznos szenvedéllyel a környezetem néhány tagját, hogy a kézimunka, kézműveskedés bármely formája, egyáltalán a kézben rejlő alkotás lehetőségének csodája egyre inkább népszerűvé válik az utánunk következő generációk, a fiatalok körében! Jó lenne, ha a mai szórakoztató, kikapcsolódást jelentő tevékenységek sorában nem a képernyő-simogatás lenne a vezető tendencia, hanem az alkotótevékenység bármelyik válfaja! Annyi lehetőség adódik ma már a tanulásra: számos szakkör, tanfolyam, mesterkurzus érhető el, személyes részvétellel vagy online formában, csak rá kell találni a legmegfelelőbbre, amit a magunkénak érzünk, és feltölt, miközben műveljük. Vagy egyszerűen üljenek oda a nagymamák, dédmamák mellé, és lessék el, amit ők tudnak! Biztosan boldogan adják át ők is a tudásukat a következő generációknak. Hál’ Istennek, nagyszerű szakemberek, mesterek vannak közöttünk, akiktől lehet és érdemes is tanulni!
Az alkotótevékenység nem csak kikapcsolódást jelent, de fejleszti a kreatív gondolkodást, javítja az életminőséget, egyben örömforrás, ami ellensúlyozza a napi stresszt. Vigyázat, rá lehet szokni!
(Gabóda Éva munkáival a Geva handmade oldalon is megismerkedhetnek.)
