Bár a világ csak később értesült róla, 1986. április 26-án rendkívül súlyos baleset történt. Aznap hajnalban, 1:23 perckor felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es reaktora.
A robbanást követően a Szovjetunió legnagyobb aggodalma nem az volt, hogy mi lesz a közelben lakókkal, hanem az, hogy a keletkezett radioaktív felhő átterjed az öreg kontinensre. No ez sem humanitárius megfontolásból, hanem mert attól tartottak, hogy így az egész világ megtudná: még a kommunista „paradicsomban” is történhetnek emberi hibák.
Radioaktív szörnyeteg
A TASZSZ szovjet hírügynökség csupán arról számolt be, hogy „az egyik atomreaktor megsérült”, bár hangsúlyozták, hogy „nincs pontos felmérés a károkról”. Kijelentették, hogy „megtették a szükséges intézkedéseket a baleset következményeinek elhárítására”, és „segítséget küldenek az érintetteknek”. A kormány több mint 600.000 úgynevezett felszámolót hívott be, akiket bőséges jutalommal kecsegtettek, ha segítenek enyhíteni az őrületet. Az ő tragédiájuk – akárcsak a pilótáké és tűzoltóké, akik életüket adták a radioaktív szörnyeteg megfékezéséért – jól ismert. Ám keveset beszéltek arról a több tízezer emberről, akiket a következő napokban evakuáltak.
„Kedvezőtlen” sugárzási helyzet
Pripjatyot másfél évtizeddel korábban alapították, kifejezetten a csernobili erőmű dolgozói számára. Az 50.000 ott élőt kitelepíteni emberpróbáló feladat volt. Mindez egy rádióközleménnyel kezdődött április 27-én:
„Figyelem, figyelem, kedves elvtársak! A lakosság, elsősorban a gyermekek biztonsága érdekében szükséges ideiglenesen evakuálni a lakosokat.”
A közlemény szerint erre egy „kedvezőtlen sugárzási helyzet” miatt volt szükség – szép eufemizmus egy atomerőmű-robbanásra. Férfiak, nők, gyermekek távoztak otthonaikból és hagyták hátra mindenüket, anélkül, hogy tudták volna, mi következik másnap.
Három nap helyett örökre
A hatóságok továbbra is hallgattak. A külföld felé a kormány azt az álláspontot képviselte, hogy:
„A szovjet hatóságok szeretnék, ha a nemzetközi szervezetek meggyőződnének a katasztrófa következményeinek elhárítása érdekében tett intézkedések hatékonyságáról.”
Azt is közölték, hogy technikailag „minden ellenőrzés alatt van”. Mindez látszólagos nyugalom közepette történt. A valóság azonban káosz volt. Az evakuálás csak másfél nappal a robbanás után kezdődött. Ami pedig a legrosszabb: az állampolgárokat – saját elmondásuk szerint – becsapták.
„Délután azt állították, csak három napra kell elmennünk. Aztán kiderült, ez örökre szólt” – idézte fel egy lakos. „Nem volt pánik, a gyerekek az utcán játszottak” – mesélte egy másik kitelepített. A szovjet stílusban uniformizált lakások ott maradtak üresen, várva a lakók visszatérését – ami sosem jött el.
A szellemvárosban csak a katasztrófa elhárítóit lehetett látni. „Az utcákon nem voltak emberek, csak a sugárszennyezést ellenőrző különleges járművek közlekedtek, miközben helikopterek tonnaszám szórták az agyagot és az ólmot a sérült reaktorra, hogy elszigeteljék a radioaktív részecskéket” – mesélte egy szemtanú.
Elég becsukni az ablakot?
A szovjetek még mindig a „jól végzett munkáról” beszéltek.
„A levegőben mért radioaktív szennyezés az ’elfogadható határon belül’ van, így a figyelem jelenleg arra irányul, hogy a közeli folyó vize nem szennyezett-e.”
De nem csak Pripjaty szenvedte el a következményeket. A közeli városok számára az óriási menekültáradat fogadása jelentett komoly kihívást. Több ezer buszt indítottak Kijev irányába, ahol az egyetlen utasítás ez volt: „Jól csukják be az ablakokat”, hogy elkerüljék a szennyeződést.
Miközben Pripjaty és Csernobil örökre szellemvárossá vált, a tőle alig több mint száz kilométerre fekvő Kijevben épp az ellenkezője történt. Félelem uralkodott el, a lakosság pánikba esett.
„Akik tehették, előrehozták a nyaralásukat. Akik nem, legalább a gyermekeiket próbálták messzire küldeni: mintegy 250.000 gyerek hagyta el a várost – írta meg az ABC Historia.
Nem meglepő módon a radioaktivitás miatti félelem villámgyorsan átterjedt külföldre is.
Nemzetközi átverés
Először Svédországban érzékelték a radioaktív felhőket, amelyek április 29-én érték el hazánkat. Előző este, 28-án jutottunk el oda, hogy a magyar lakosság is értesült a helyzetről, de ez valójában csak egy rövid hír volt, amit 21 órakor mondtak be a rádióban, és másnap vissza is vonták. Ugyanakkor egyes jól informáltak azt tanácsolták ismerőseiknek, szedjenek jódtablettát, és ne menjenek ki a napra. Vagyis a szivárogtatást nem lehetett megállítani. Noha a többi szocialista ország is igyekezett eltitkolni a történéseket, a nemzetközi hírügynökségek csak ezzel foglalkoztak, így végül mindenhol beszámoltak az atomkatasztrófáról.
Az első nyilvánosságra hozott fotók döbbenetesek látványt mutattak, de még megrázóbbak voltak a városban forgatott filmek. Május 5-én José María Carrascal New York-i tudósító ezekről így nyilatkozott:
„Ezek majdnem fontosabbak voltak a hiányosságaik miatt, mint amit láttattak. Pripjaty lakótömbjei kiürültek, a közeli utak elhagyatottak voltak.” Néhány nappal később ugyanő megjegyezte: a moszkvai kormány csaknem két hetet várt, hogy komoly orvosi vizsgálatokat végezzen a menekülteken. „Ha a katasztrófa szörnyű volt, az evakuálás maga volt a katasztrófa” – jegyezte meg.
A halál vámszedői
A tragédia közvetlen következményeként több tucat ember halt meg, míg a sugármérgezés okozta hosszú távú halálos áldozatok száma több ezerre tehető. Az Egészségügyi Világszervezet 2006-os tanulmánya 9000, az eseménnyel összefüggésbe hozható halálesetet említett.
A betonszarkofággal lezárt négyes reaktor kivételével az atomerőmű jelentős része megtekinthető a katasztrófaturisták számára.
