„ÍRÓI ÉNEM NEM VONULT NYUGDÍJBA”

Nagy Zoltán Mihály író, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagja nemrég töltötte be 65. életévét. A kezdeményezésére 2002-ben újraalapított Együtt folyóirat főszerkesztői tisztségéről leköszönve 2009-ben ment nyugdíjba. Vele beszélgettem életről és irodalomról.

– Az egyik legtermékenyebb szerzőnek számítasz Kárpátalján. Tavaly jelent meg Az árnyék völgyecímű, válogatott és új novellákat tartalmazó köteted, az idei könyvhétre pedig legújabb regényed Ünnep Szodomában címmel.

Miről szól ez a regény?

– Nem hiszem, hogy említésre méltóan termékeny lennék. Pályafutásom elejétől számítva másfél tucatnyi kötetet „produkáltam", azaz nagyjából háromévenként egy könyvet, ami az igazán termékeny alkotókéhoz viszonyítva meglehetősen szerény teljesítmény. Ami az új regényt illeti, abban a ma emberének torzult erkölcsiségét és annak elkerülhetetlen következményeit igyekszem megjeleníteni, a kioktatás vagy ítélkezés szándéka nélkül, azaz olvasóimra bízva a választ a hedonista indíttatásból régóta elbagatellizált kérdésre: szabad-e önző vágyainkat mások – akár szeretteink – sorsát megnyomorító, elveszejtő következmények árán kielégíteni?

– Az utóbbi időben ritkábban publikálsz, mint korábban. Miért?

– Ennek több oka van. Egyrészt jócskán „kiszipolyozta" alkotói energiámat az imént említett regény, szükségessé vált a regenerálódás. Másrészt rám támadtak különféle testi nyavalyák, például igencsak rakoncátlankodik a szívem, és a szememmel is gondok vannak. Ezek miatt állandó lelki feszültségben élek, és ilyenkor nemcsak az energia, de az alkotókedv is hiányzik.

– Az Intermix Kiadó könyveit ennek ellenére továbbra is szerkeszted. Korábban többször szóvá tetted, hogy kishazánk szerzői nem igazán tisztelik a nyelvet, annak szabályait, miáltal sokukra jellemző a pongyola fogalmazás. Az utóbbi időben tapasztaltál-e javulást ezen a téren?

– Egyre kevesebb kötetkézirat szerkesztését vállalom, ennek megfelelően a szemem elé kerülő kéziratok száma is sokkal kevesebb, mint régebben. Nincs tehát jogom arra, hogy általánosságban ítélkezzem. Annyit mondhatok, hogy a hozzám kerülő kéziratokra ma is gyakran jellemző a hevenyészett fogalmazás.

– Az utóbbi öt évben több, szárnyait bontogató fiatal szerző kopogtatott a Kárpátalján művelt magyar irodalom képzeletbeli ajtaján, mint az azt megelőző húsz évben. Mi a véleményed erről, vannak-e közöttük olyanok, akik képesek maradandót alkotni, és mondjuk tíz-húsz év múlva is a pályán lesznek?

– Ha tüzetesen utánanéznénk, hány fiatal pályakezdő jelentkezett az utóbbi öt és az azt megelőző húsz évben, valószínűleg meginogna a megállapításod. Jelentkezők mindig voltak, annak idején például a József Attila Stúdió tagjainak száma tudtommal meghaladta az ötven főt. Más kérdés, hogy sokuk, mondhatni a többségük lemorzsolódott. Az utóbbi években jelentkező fiatalokat nem ismerem, írásaikat is csak az Együttből, előzetes szerkesztésben, ezért nem tudom és nem is akarom megítélni, mennyire tehetségesek, s főleg mennyire lesznek kitartóak a pályán, van-e bennük elhivatottság stb. Csak annyit látok, hogy írásaik színvonala egymáséhoz viszonyítva nagy különbözőségeket mutat. Ráadásul nemigen vannak tisztában a műfajok követelményeivel: prózáikat például azok rövidsége okán novellának hiszik, pedig azokból gyakran hiányzik a novellában kívánatos tömörség, drámai feszültség stb. Csak bízhatunk abban, hogy aki fejlődőképes közülük és hivatástudat is fűti, sikeresnek bizonyul a pályán. A többiek óhatatlanul „kihullnak a rostán".

– Tavaly december óta ezek a fiatalok havi rendszerességgel összejárnak, úgymond stúdióbeszélgetésen vesznek részt. Szerinted sikerül-e nemzedékké kovácsolódniuk, és van-e szükség egyáltalán nemzedéki csoportosulásokra, stúdiókra?

– Írói nemzedéket többek közt a célok és a művészi felfogások azonossága kovácsolhat össze. Ha legalább ez a két feltétel adott, nyilván kialakul a nemzedéki csoportosulás. Az összejárás, közös beszélgetés valamilyen mértékben segítheti a fiatalok fejlődését, de önmagában semmiféle stúdió nem tesz íróvá senkit. Az igazi tehetség meghallgatja pályatársai szakmai észrevételeit, képes és hajlandó azokból okulni, de nem idomul mások elvárásaihoz, hanem önmagát, önnön világlátását, a valósághoz fűződő viszonyát igyekszik megjeleníteni. Emellett az említett fiataloknak arra is vigyázniuk kell, hogy a stúdióbeszélgetéseik nyomán nehogy valamiféle beltenyészet alakuljon ki.

– A múlt évben Bartha Gusztáv földink elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíját. Látsz esély arra, hogy a közeljövőben újabb kárpátaljai írót vagy költőt fogadjon tagjai közé az akadémia? Mi jellemzi a tagfelvételi eljárást?

– Az MMA tagja csak olyan művész lehet, aki eddigi teljesítménye elismeréseként valamilyen komoly állami kitüntetésben részesült. Automatizmusról nincs szó, a tagfelvételi eljárás első lépéseként négy akadémiai tag ajánlást nyújt be az illetékes, esetünkben az irodalmi tagozathoz. Az ajánlások számát nem korlátozzák. A tagozat összesíti, megvitatja és pontozással rangsorolja a beérkezett ajánlásokat, azt követően a legtöbb pontot szerző jelöltek névsorát továbbítja az MMA elnökségéhez, onnan pedig a közgyűlés elé kerül, amely megszavazza vagy elutasítja az ajánlott személyek felvételét. Pozitív közgyűlés döntés esetén az új tag levelezői státuszba kerül, majd egy év múlva, szintén közgyűlési határozattal rendes taggá válik. Hogy kishazánkból ki és mikor ajánlható akadémiai tagságra, a jövő titka.

– Említetted, hogy egyelőre nem buzog benned alkotói kedv és energia. Ez azt jelenti, hogy a közeljövőben nem számíthatunk publikációidra az Együttben vagy más folyóiratokban, esetleg újabb saját kötetben?

– Minden attól függ, mikor sikerül kikecmeregni mostani, egészségi szempontból sanyarú helyzetemből. Tucatnyi novellatémát jegyeztem fel, hát nyilván ezeket igyekszem majd megírni és felajánlani közlésre azEgyüttnek. Más elképzeléseim is vannak – hiszen írói énem nem vonult nyugdíjba –, de ezekről nem érdemes szót ejteni, mert nem tudhatom, maradék időmből jut-e néhány esztendő a megvalósításukra.

– Végezetül egy furcsának tekinthető kérdés: eljátszottál a gondolattal, hogy egyszer majd újra főszerkesztőként bábáskodj egy folyóirat fölött?

– Ez tényleg furcsa kérdés, de nem akarom elkerülni a választ. Soha nem foglalkoztam ilyen gondolattal, hiszen annak idején épp azért köszöntem le, hogy több időm jusson a saját dolgaim megírására. Egyébként okot sem látok a „visszatérésre", mert Vári Fábián László személyében méltó utód lépett a helyemre. Igaz, hogy ő másképp „csinálja", de szerintem jól.