„Eljut az ember addig, hogy felvállalja az idegenséget”

Interjú a Márai-díjas Kontra Ferenccel. A magyar kultúra napján vehette át Kontra Ferenc író a Márai Sándor-díjat, a hivatalos indoklás szerint „prózaírói életműve, szerkesztői munkája és irodalomtörténészi kutatásai elismeréseképpen”. A díjat 1996-tól fogva ítélik oda, s Kontra Ferenc a negyedik vajdasági, aki átvehette. Ebből az alkalomból szólaltattuk meg a határon innen és határon túl méltán népszerű szerzőt.

– Esetedben talán a „vajdasági” jelző – életrajzilag – kissé ingó alapokon áll. Horvátországban születtél, középiskolai és egyetemi éveidben Magyarországon, később Ausztráliában éltél. A nyolcvanas évek második felében költöztél Újvidékre. A korábbi díjazottak közül ketten a Vajdaságból települtek át Magyarországra, egy itt született és itt is maradt, egyedül te választottad külföldről hazádnak e tartományt. Sok helyhez kötődhetsz, de akár egyikhez se. Hogy vagy ezzel?

– Látod, a díjakat azért mégis számolják. Még régiók és térségek szerint is, hova mennyi ment. Merő képmutatás tehát, hogy erre legyinteni szoktak. Mint ahogyan arra is, hogy ki hol született. Minden lexikon adatként kezeli és tünteti fel ezeket, csak ezután következik a művek felsorolása. A közvélemény is a születési adatokat és a díjakat tartja fontosabbnak. Ebből következik, hogy a helyhez kötődéssel úgy vagyok, legyen az is pontos: horvátországi magyar íróként szoktam definiálni magam.

– A sehol se vagyok otthon érzése korán megfogalmazódott benned, hiszen a kezdeti két-, majd többlakiság döbbentett rá, hogy bárhová is mész, mindig idegen vagy, és folyton kisebbségi. Ezt a létélményt meghatározó teherként hordozza szinte minden műved.

– Ez igaz. Aztán eljut az ember addig, hogy felvállalja az idegenséget. Egyszer mindenki kiírja magából, aztán továbblép. Joyce Triesztben írta az Ulyssest, mert ott volt angoltanár. De saját példámnál maradva: Varsóban erről a többlakiságról beszéltem, sehogy nem értették, mert az egyik hölgy azt kérdezte, hogy akkor én milyen nyelven álmodom. Strassburgban pedig azt kérdezték, hogy a délszláv háborúban melyik oldalon harcoltam. Lipcsében azt nem értették, hogy Horvátországban egészen a hatvanas évek végéig miért nem anyakönyvezhettek senkit magyar keresztnévvel.

– Számos novellád színhelye a laskói iskola, tanáraival, padlásával, az elnök fogadására kivezényelt pionírjaival, gyermekkor félelmeivel és gyötrődéseivel, majd a falusi mozi, ami majdnem filmszínház, hiszen a vászon előtt zenekari árok is húzódik, a fáradt olajjal kezelt padló fölött a padsorokban kamaszfiúk taperolnak némi petting reményében kamaszlányokat, a vásznon pedig a River of no return film kockái peregnek, jelezvén, hogy soha nem térhetsz ugyanoda vissza, nem léphetsz ugyanabba a folyóba…

– A Gimnazistákat nagyon szerették. Dedikáltam az Ünnepi Könyvhéten, egy anyuka odavezette a fiát, mert ősztől gimnazista lesz, és már előre nagyon fél a kollégiumtól. A kisfiú tekintete tükrözte is ezt. És akkor most hogyan dedikáljam neki, mivel biztassam. Még nekem sem volt mindegy mindezt leírni húsz évvel később. Manapság a diákok tartják rettegésben a tanárokat, az én időmben ez fordítva volt.

– Tudatosan készültél az írói munkára, már gimnazistaként regénytrilógiát terveztél. Aztán verseket írtál, meg rockszövegeket, verseid később is megzenésítették. Hogyan emlékszel vissza a hetvenes-nyolcvanas évek rockos világára?

– Annyi biztos, hogy bennem volt az elhivatottság, hogy azt a trilógiát meg kell írnom. Igaz, hogy akkor még félretettem. Volt ebben is tudatosság, mert azt gondoltam, hogy ráérek még írónak lenni, előbb éljem az életem. Ha ez nem így történt volna, nem lett volna miről trilógiát írnom.

– Közismert, hogy régtől fogva tart a barátságunk. Első versköteted megjelenését követően, vagy azután, hogy írtam róla az eszéki Magyar Képes Újságban, fölkerestél a munkahelyemen, majd hangulatosan söröztünk a városi kávéház átriumában. Később én mentem hozzád Laskóra, akkor mutattad meg a Kopácsi-rétet. Számodra mit jelentenek az emberi találkozások, illetve annak tudata, hogy vannak körötted emberek?

– Sem a táj, sem az emberek nem változnak. Ami a legtermészetesebb, hogy a régi ismerősökkel, barátokkal mindig ott folytatja a beszélgetést az ember, ahol abbahagyta. Az is jólesik, hogy vannak körülöttem emberek, akikkel a szakma hozott össze, esetükben sem számítanak a földrajzi távolságok.

– Térjünk vissza a díjakhoz. Az utóbbi időben, és nem is annyira közeltől fogva, úgy tűnik, hogy egy-egy rossz döntés, egy sunyi leosztás díjak és elismerések sorának eszmei értékét erodálta és devalválta. A most átvett Márai Sándor-díj esetében ilyen értékvesztésről nem beszélhetünk. Nem is kérdezem tőled erről a véleményed, inkább azt, hogy milyen a viszonyod Márai műveihez?

– Ritkán történik meg, hogy a díj névadója egybeesik azzal a princípiummal, ami a díjazottnak is sajátja. Márai is mindig egy idegen országba ment haza, és sok országról írt. A San Gennaro vére és a Zendülők etalon számomra. Írásmódban is sokszor eljutottam olyan kérdésekhez, amelyek őt is foglalkoztatták. Még a hetvenes évek végén ismertem meg Márait, amikor nyaranta Németországban dolgoztam, és a nagynéném egy müncheni terjesztő katalógusából rendelt könyveket, és mondta, hogy ezek szerelmes regények, így olvastam akkor a Válás Budánt és A gyertyák csonkig égneket.

– Írtál verset, novellát, regényt, drámát, esszét, kritikát… legutóbb viszont irodalomtörténeti munkával rukkoltál elő, két éve jelent meg a Horvátország magyar irodalma – a kezdetektől napjainkig című vaskos könyved, a témát megismertető szöveggyűjteményed. Nem kérdezhetem tőled, hogy mi késztetett szülőfölded magyar irodalmának prezentálására, azt viszont szeretném megtudni, hogy munka közben nem zavart, hogy a forráskutatás túl sok időt és energiát rabol el szépírói alkotómunkádtól?

– Tartoztam ezzel a könyvvel. A pályafutásom azzal kezdődött otthon, hogy tanítottam a pélmonostori középiskolában, és láttam, hogy semmilyen tankönyvük, szöveggyűjteményük nincsen, amiből megismerhetnék a szülőföld irodalmát. Éppen a fiatalabb nemzedéktől, Kriják Krisztáéktól és Pasza Árpádtól kaptam meg azt a támogatást, hogy a könyv létrejöhessen. Valóban ráment néhány évem, de nem a semmiből indultam. Már a nagyapám is könyvritkaságokat gyűjtött. A kutatás is szenvedély, amikor valaminek a végére akarsz járni, és senkinek sem kell elmagyarázni, milyen élmény az, amikor megtalálod. Az igazi jutalom pedig az, hogy megérte kihozni ezt a könyvet: Kolozsváron, Budapesten, Újvidéken és Zágrábban volt bemutatója.

– Több helyen megírtad már, hogy írásaidban önmagaddal foglalkozol, de könyveidben ez az önmagaddal foglalkozás a római kortól a jelen pillanatig tágul. Mit szeretnél még megírni?

– Ha már kifogytam saját magamból, majd átállok a történelmi regényekre… Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Budapesten az Idegen című könyvem, eltart még egy ideig, mire a korrektúrájával végzek. Aztán sem lehet elengedni a könyvet, ezt nem is hagynák, nekem sosem porosodtak még raktárakban a könyveim, rajtam is múlik, hogy minél többen elolvassák.