„Az éltető víz” – nemzetközi vándorkiállítás Beregszászban

Az éltető víz a világ minden táján meghatározó fogalom, hisz víz nélkül nincs élet, amit az ember sajnos hajlamos elfelejteni. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum és a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) talán éppen ezért szervezte meg Az éltető víz című közös kiállítását Beregszászban, az Európa-Magyar Ház kiállítótermében. Az ünnepélyes megnyitóra csütörtök délután került sor számos érdeklődő jelenlétébe.

A szervezők nevében Zubánics László, a KMMI elnöke köszöntötte a jelenlévőket, köztük dr. Nagy Petronella konzult (Magyarország Beregszászi Konzulátusa), Vida László konzult (Magyarország Ungvári Főkonzulátusa), Babják Zoltánt, Beregszász város polgármesterét, Medvigy István megyei képviselőt (UMDSZ), Gajdos István parlamenti képviselő referensét.

Üdvözlő beszédében Babják Zoltán elmondta: ahol nincs víz, ott folyamatosan megszűnik minden.

– Annak ellenére, hogy mi, emberek a nap 24 órájában azon vagyunk, hogy tönkretegyünk a környezetünket, még mindig található tiszta víztartalék vidékünkön. A Vérke-csatorna sajnos rossz állapotban van, megoldásra váró feladatok tehát bőven akadnak, de bízom benne, hogy az ilyen rendezvények közelebb hoznak minket a megoldásokhoz. De meg kell találnunk azokat a forrásokat is, amelyek segítségével kitisztíttathatjuk a Vérkét, elősegíthetjük az ivóvíz szolgáltatás stabilitását – szögezte le Beregszász polgármestere.

Galajda József, a Kárpátiz Kft. igazgatója röviden szólt a vállalat tevékenységéről, majd az éltető vízről is szólt. Mint elmondta, annak ellenére, hogy a víz a legszükségesebb élelmiszerünk, nagy tempóban szennyezzük a környezetünket, ami nagy hiba. Ezért szükségesek az ilyen találkozók, konferenciák, ahol talán ráébredünk, hogy bizony jobban oda kellene figyelni erre a fontos dologra.

A kiállítás megnyitójára felkért Vári Fábián László József Attila-díjas költő, néprajzkutató a vízhez kötődő, a vízről szóló gondolatait, illetve ehhez kapcsolódó irodalmi részleteket osztotta meg a jelenlévőkkel:

„AZ ÉLTETŐ VÍZ – hirdeti a Magyar Mezőgazdasági Múzeum vándorkiállításának címe, s bár mindannyian tudjuk, hogy a víz olykor iszonyatosra növekedett helyzeti energiájánál fogva embertömegek halálát hordozza magával, most elsősorban úgy beszéljünk Róla, mint az élet anyjáról.

A teremtés hajnalán – a könyvek könyvéből tudjuk – az egész földet víz borította. Akár keresztényi hittel, akár ateistaként tekintünk földi világunk kezdetére, ez minden bizonnyal így is volt, és erről beszélnek az emberi civilizáció legkülönbözőbb ősmitológiái. A magyar szájhagyomány is megőrzött egy prehistorikus időket idéző teremtésmondát, amely szerint Isten őszentsége és az Ördög együtt teremtették a földet. Úgy bizony, a moldvai és a baranyai szövegváltozatok a világ dualisztikus teremtéséről beszélnek, mégpedig az alábbiak szerint:

Amikor még mindent víz borított – tudjuk meg a Parasztbibliából –, Isten leküldte a víz alá az Ördögöt, hogy hozzon fel egy marék földet. Az le is bukott, belemarkolt a tengerfenék fövenyébe, de amikorra a felszínre ért, a víz mind kimosta markából a földet. Lebukott másodszor, majd harmadszor is, de minduntalan így járt. Akkor az Úr kipiszkálta a körmei alól, amit talált, azt hat napon át gyúrta, aztán talpa alá tette, s már meg tudott állni rajta. Az Ördög ezt látva elkezdte rugdosni, lökdösni Isten őszentségét, hogy essen a vízbe, de mentül inkább taszigálta, a föld isten talpa alatt annál inkább növekedett. Hát – így lett a föld, az ősi eredetmonda szerint a Vízanyától.
Az emberi élet is a vízben kezdődik, a magzatvízben, a néhány hónapos csecsemők még emlékeznek rá.

Képzeljünk el egy nomád törzset, amely – miért, miért nem? – szállásterületének elhagyására kényszerül. Addig mennek, vándorolnak, míg egy folyópartra érnek. És látják, hogy a víz jó. Előszedik ekkor a sátorverés kellékeit és megtelepszenek.

De telik-múlik az idő, s az emberek rájönnek, hogy a vizet munkára is foghatják. Egy régi írott emlék alapján tudjuk, hogy Mezővári község „1595 előtt már virágzó anya Ekklésia vólt” – ezt tanusítja Mágocsi Gáspárnak, a reformátziónak e tájékon nevezetes pártolójának, s Vári akkori Urának 1575-ben a Moghioroh-zegi malom bírásában a váriakat megerősítő rendelete. „Ezen malomhoz – mint 1590-ben Torsás Gergely malombíróságában készült malomhoz való törvényekből meg tetszik, ezen családoknak volt jogok: Deme, Berczik, Pipó, Lewrinczy, Bakos, Miklós, Ryz – a szombati napon pedig a belső személyeknek.”

A Tisza és a Borzsa gyakori áradásai miatt 1835-ben a Borzsán álló vizimalmokat, mert azok különösen jégzajláskor erősen akadályozták a víz szabad folyását, a község és a lelkész kárára a hatóságok lebontatták, és a partról elhordatták. S néhány századdal később „…az 1840-dik év Januari 23-kán e’ vidék körül nagy vizáradás és szokatlan kártékony jégtorlás vólt, annyira, hogy csak nem minden vizi malmokat szétzúzott, s a’ várost keresztül folyó Borzsa vizen akkor épült uj hidat is egészen mindenestül fogva vissza fele folyva elseprette.” Imígyen tudósít a rakoncátlan vízről az írott emlékezet.

De lássunk néhány poétai gondolatot, azokból is a könnyed stílű, egészséges népi humorral megszólalókat. Gróf Gvadányi József, az 1763-as nagy prusszus háború után a Bereg megyei Badalóba bekvártélyozott főstrázsamesternél, aki üres esti magányában szívesen verselgetett, senki sem ismeri jobban e nyelvet.

A’ Tisza tsendesen kapúm előtt foly le,
Melynek az ő vize hallal vagyon tele,
Már sok Katanát-is a’ hideg ki-lele,
Tisza hartsájából ki sokat le-nyele.

Mivel a Tiszának ha történik árja,
Zaja több vizekkel ezen megyét járja,
Ki kit ezen özön házába úgy zárja,
Hogy míg száraz lábbal járja, soká várja.

Hat hete már el-múlt, hogy a Qvártélyomba
Tartottak a vizek engem áréstomba,
Már majd megőszültem sok gondolatomba,
Szobám is nedves lett, nőtt benne sok gomba.

Mennyivel könnyebb és barátságosabb beszéd ez, mint amilyet Petőfi sodró erejű költeményéből ismerünk! „Mint az őrült, ki letépte láncát…” – jellemzi a Tiszát az a költő, akinek nem volt ideje barátkozni a vízzel. Ő a gátszakadás drámai pillanatait élte meg, neki valóban úgy tűnt, hogy a fékevesztett víz el akarja nyelni a világot. De tudott Petőfi olyan elemi erőkről is, amilyenekről nem igen lehettek vizuális élményei. Tudta, hogy az emberi kéz által ácsolt gályával szemben mindig a víz az úr. A természet erőivel viaskodó ember csak hős lehet, véglegesen győztes sohasem. A víz ugyanakkor nemcsak éltet, de maga is él és érez. Hogy honnan tudom? Én is a Tisza partján cseperedtem fel, gyermekkoromban kis híján a víz áldozata lettem, s ezt most alább el is beszélem.

„Az Akácos szélénél a Pap Tiszája félig száraz medrén átkelve teheneink már a füzes bokrai közt legelésztek, amikor valakinek eszébe ötlött, hogy át kellene hajtani őket a Szigetre. Annál dúsabb, érintetlenebb legelő a környéken nincs, ráadásul ott nem kóborolhatnak el semerre, mi meg majd kedvünkre dagaszthatjuk a Hótt Tisza finom, szürkéskék iszapját. Neki is eresztettük hát a ránk bízott jószágot a kis folyóágnak, hogy aztán utánuk menjünk, ám a sodrás miatt képtelen volt megkapaszkodni lábunk a meder kavicsos fövenyében. Felnőtt ember könnyedén átlábalt volna rajta, de én hatéves lehettem, s a többiek hozzám hasonló korúak. Szerencsére a kecskéivel útközben hozzánk csapódott Rozmán Bálint, aki a maga tizenegy-tizenkét évével, felnőttes biztatással értésünkre adta, hogy számíthatunk a segítségére. Segített is, először a kisebbeket – Öcsit, Gyuszit cipelte át, majd Ferit vette a nyakába, s utolsóként indult vissza értem.

– Na, gyere te is is! – szólított meg, s hogy fel tudjak kapaszkodni a hátára, kissé megroggyantotta térdét.

Vállai fölött átnyúlva az álla alatt összekulcsoltam a kezem, de hogy ne a nyakán kelljen csimpaszkodnom, lábaimmal átfogtam a derekát. A meder közepén jó derékig érhetett neki a víz, így én is benne voltam rendesen, de ha tesz még öt lépést, már akár le is szállhatok. Erre ő megállt a legerősebb sodrásban, és erélyesen hátraszólt:

– Szállj le!

Ezt én egyszerűen nem akartam érteni, s még erősebben kapaszkodtam belé.

– Nem értetted, mit mondtam? Kinek beszélek? – mordult rám erélyesebben, s elkezdte himbálni, rázni felsőtestét, hogy ledobjon.

Két lábam lefeslett a derekáról, s az ár már rángatott volna magával, de én még elkeseredettebben kapcsoltam össze két kezem a nyaka körül.

– Bálint, ne tegyél le, Bálint, vigyél ki innen! – könyörögtem kétségbeesve, de ő két erős kezével szétfeszegette egymásba forrt ujjaimat, aztán egy erősebb csípődobással levetett magáról.

– Jaj, Bálint, ne eressz el, Bálint, húzzál ki! – kiáltottam már tőle elszakadva, s mikor utolsó szalmaszálként csak klott gatyája szélét értem el, kezemre csapott, s miután tőlem így megszabadult, elégedetten indult ki a partra.

Most kellett volna lejátszódnia képzeletemben annak a bizonyos filmnek, amelyről a halál torkából szabadultak szoktak beszélni. Most lett volna itt az ideje, ha kész lett volna belőle akár néhány jelenet is. De mi volt az a csekélyke idő, amit én addig éltem, hol volt még az a film, melynek forgatása épp, hogy elkezdődött? Mai eszemmel azt hiszem, maga a rendező szólt közbe, nehogy életem gondosan megírt forgatókönyve hiábavalóvá legyen, ezért gyám nélkül maradt apró testemet a Tisza kegyelmére bízta. A víz aztán megmért, megpörgetett rendesen, s miután nyeltem belőle néhány emlékezetes kortyot, meggondolta magát, és engemet, mint előkészített, megérdemelt áldozatát, ragadozó természete ellenére oltalmába fogadott. Csapkodtam karjaimmal, kapaszkodtam volna az árnyékba is, s ekkor azt vettem észre, hogy már nem merültem el, hátára vett az ár. Rohant velem vagy húsz-harminc métert, jól meghintáztatott, majd a szakadó partokat elhagyva, az Akácos előtti kanyarban kivetett a sárga fövenyre.

Feküdtem egy darabig, ahogy általában későbbi olvasmányaim partra vetett hajótöröttjei fekszenek, de ne túlozzuk el nagyon, nem a kimerültségtől maradtam ott. Felállhattam, elszaladhattam volna szinte azonnal, de mérhetetlen hálát éreztem valaki iránt, akiről semmit sem tudtam, s akiről ma sem tudnék leírni legalább egy tántoríthatatlan mondatot. Az a hálaérzet nagy hirtelenséggel nőtt fel bennem, és teljes erejével odasújtott a parthoz. Homlokom, térdem, két tenyerem belemélyedt a homokba, s a homok nem tört az én kicsi életemre, engedelmes és meleg volt, akár az anyaöl.” (VFL: Vásártér – részlet)

Lenne még miről beszélni. Például arról, hogy néhány évtized múlva a földön túlszaporodó emberiségnek alig lesz éltető vize. Egyáltalán nem újkeletű ez az aggodalom. G. P. Marsh amerikai természetvédő már a XIX. század közepén megmondta, hogy „a Föld igen gyorsan alkalmatlanná fog válni méltatlan lakói eltartására.” Hatalmas öldöklő háborúkról szólnak máris az előrejelzések, és a tudósaink törik a fejüket. Törjék csak. Félő, mire megszületik a megoldás, késő lesz. De reménykedjünk.

Azzal kezdtem, hogy bolygónk valaha vízburokban keletkezett. Igaz, akkor Isten lelke lebegett a vizek felett. Hasonló képpel szeretném zárni is. Egy vers által felvillantott apokaliptikus vízióval, amely rettenetes jövőről beszél. Vajon ott lesz-e még az isteni lélek? Ez azonban már nem rajtunk múlik.

Az utolsó előtti napon

A föld ismét nagy víztükör:
egy szárazulata sincsen.
Föléje hajlik komoran,
bámulja művét az Isten.

Szemében vérző csillag ül
és gond a homloka mögött.
Híres szivárvány-mosolya
a naprendszerből elszökött.

Az idő szapora lábai
már visszafelé haladnak,
örökre elszürkül a hold,
visszaadja fényét a napnak.

S számlál az Úr: a tengeren
lebeg egymilliárd halott.
Akik a vízzel megbékéltek,
azoknak kopoltyút adott.

(VFL)

De térjünk vissza a jelenbe, s a kiállítás tablói által tudjunk meg többet az éltető vízről. Köszönet érte a vándorkiállítás szervezőinek, a lenyűgöző képanyag készítőinek.

Vári Fábián László

Mezővári-Beregszász, 2013. december 11.”

– Ez a kiállítás 2012 őszén nyílt a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Úgy gondoltam, másoknak is látniuk kell a lenyűgöző fotókat, az értékes anyagokat, ezért amikor egy pályázat útján lehetőség adódott, egy ahhoz hasonló kiállítással kezdtük el járni a Kárpát-medencét. A felnőtteknek szóló fotók és szövegek mellett a gyerekeknek érdekes, játékos kérdésekkel és feladatokkal próbáljuk a víz fontos jelentőségét bemutatni – tudtuk meg Kőrösi Andreától, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményi főosztályának helyettes vezetőjétől, a kiállítás kurátorától. – Partnereket kerestünk, és nagy örömünkre az első jelentkező Beregszász volt. Keszthely után érkeztünk ide, utunk tovább Székelyföldre vezet a háromnyelvű (magyar, ukrán, román) kiállítással – tette hozzá. Örvendetes, hogy a megnyitón diákok is voltak, akik nem árt, ha tudják, hogy a víz maga az élet. A kiállítás 2014. március 10-ig tekinthető meg, ez idő alatt remélhetőleg a Beregvidék összes iskolása ellátogat az Európa-Magyar Házba, hogy közelebbről is szemügyre vegye a hasznos tudnivalókkal kecsegtető anyagot.