„1956 mindenkié, aki hisz a felemelő erejében, hisz a szabadságban, hisz a magyarság megmaradásában”

Mezőkaszonyban október 24-én emlékeztek az ’56-os forradalom hőseire, egészen pontosan helyi hőseire, hiszen Ormos Mária, Ormos István és Szécsi Sándor mezőkaszonyi születésű fiatalok felemelve szavukat a magyar szabadságharc eltiprása ellen, beírták nevüket a történelembe.

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség szervezésében sorra kerülő rendezvényre számos vendég érkezett, többek között Tóth István, Magyarország beregszászi főkonzulja, Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Medvigy István, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselője, Braun Béla, a Beregszászi Járási Tanács elnökhelyettese, Horváth László, a járási állami közigazgatási hivatal első elnökhelyettese, Lengyel László, az UMDSZ járási szervezetének elnöke, a közoktatási osztály vezetője, Doma István, az UMDSZ járási szervezetének ügyvezető alelnöke, Fejes Tibor és Márkus Miklós járási képviselők, Tóth Sándor, Mezőkaszony, Hegedűs Attila Beregsom, illetve Bacskai László, Zápszony polgármestere, valamint az UMDSZ tóháti alapszervezeteinek elnökei.

Örvendetes volt, hogy sok fiatal vett részt a megemlékezésen, az iskola növendékei zenés-irodalmi műsorral készültek. Előbb Roják Vince igazgatóhelyettes tartott rövid történelmi emlékeztetőt, amelyben kihangsúlyozta: a forradalom nemcsak Magyarországon, de a határon túl élő magyarokhoz is eljutott – Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján is megmozdultak a magyar fiatalok.

– Iskolánk büszke lehet arra, hogy egykori diákjai részt vettek a dicsőséges forradalomban. Igaz, a forradalom nem érte el célját, de az Ormos testvérek, és Szécsi Sándornak az emléke példa lehet a mindennapokban. Nekünk már nem kell tankok ellen harcolni, szembenézni a halállal, ám ha a mindennapokban helyt állunk, akkor méltók lehetünk az emléktáblán lévő nevek emlékéhez

– Itt Mezőkaszonyban az Ormos testvérek és Szécsi Sándor tettei előtt tisztelgünk. Ők a megtorlás áldozataivá váltak. Pályájuk, életük megtört, vállalásuk azonban nem volt hiábavaló. Példát adtak szabadságszeretetből, magyarságuk vállalásából. Olyan példát, amely a rendszerváltás idején, s Ukrajna függetlenné válásakor lehetővé tette a kárpátaljai magyarság önszerveződését. Köszönjük meg, és becsüljük meg ezt – fogalmazott ünnepi beszédében Tóth István, a Magyarország Beregszászi Konzulátusának főkonzulja.

Zubánics László történész, az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke miután tolmácsolta Gajdos István parlamenti képviselő, az UMDSZ elnökének jókívánságait, elmondta, 2006-ban Kárpátalja-szerte emlékjeleket helyeztek el azokon a településeken, ahol fiatalok és idősebbek felemelték szavukat a magyar forradalom mellett. Kaszony mellett Gálocsban, Ungváron, Nagyszőlősön.

– Ünnepelni, emlékezni jöttünk ide egy eszmére, a szabadság és a remény eszméjére. Ahogy az időben távolodunk 1956-tól, úgy vagyunk hajlamosak egyre nagyobb pátosszal felruházni azokat a hősöket, akik azon az 1956-os borongós őszi napon bízva a közösség erejében kiálltak az igazság mellett.

Felidézhetném most hősiességüket, önfeláldozásukat, hazaszeretetüket. Beszélhetnék mártíromságukról, az üldözésekről a szétzilált életükről.

Én azonban arról szeretnék beszélni amit most 2013-ben leginkább fel tudunk használni 1956 szellemiségéből. A forradalom kezdetekor, ha megkérdeztük volna a tüntetőket, akik az akkori képek tanúsága szerint vidáman és nevetve vonultak, bizonyára a csak pozitív dolgokat hallhattunk volna.

Eszükben sem jutott akkor, hogy pár óra múlva vérgőzös barikádokon kell védeni a hazát, egymást és a saját életüket. Bizonyára eszükbe sem jutott, hogy menekülniük kell majd az országból vagy jogfosztottan kell élniük sok sok éven át. Az pedig, hogy koncepciós perekben több százukat halálra ítélik végképp nem fordult meg a fejükben!

Mégis mi volt az, ami vitte Őket?

Két dolog. A remény és a közösség erejébe vetett hit! Mindkettő fontos a mi életünkben is!

Mindannyiunknak feladatunk van! Bátorítani, vinni magunkkal a csüggedőket, segíteni, amiben tudunk. Higgyék el, néha egy beszélgetés, az, hogy meghallgatjuk egymást is megerősíthet bennünket!

Ne legyünk olyanok, mint akiknek nincs reménységük. A sok gyermek, akikkel most együtt ünneplünk, Ok a mi reményük, a hit, hogy segítségünkkel egy szebb, jobb, könnyebb világban élhetnek! De nem elég csak magunkban hinnünk. Mindannyiunknak szüksége van a közösség erejére!

Manapság, amikor nem kell tankoktól, koncepciós perektől félnünk, sokkal alattomosabb és veszélyesebb fenyegetettségek vesznek bennünket körül. A létbizonytalanság férge rágja a közösség fáját, s a jövőbe vetett hit hiánya keseríti meg a mindennapokat. De reményt ad, hogy minden kornak megvannak a maga súlyos problémái. A diákok, akikkel együtt ünneplünk, ők a hit, ők a remény, hogy segítségükkel egy szebb, s talán jobb, élhetőbb világot alakíthatunk ki. De nem elég csak magunkban hinni, valamennyiünknek szükségünk van a közösség megtartó erejére, hiszen közösen könnyebb. Mennyivel nagyszerűbb egy nagyobb közösségben dolgozni, a közösség érdekében közösen létrehozni valamit. Sajnos, mi kárpátaljaiak nem nagyon járunk ebben elől, jelenleg a szakadék szélén egyensúlyozunk. Nincs összetartó ereje e közösségnek, még az ünnepeink sem közösek: van az enyém, van a tiéd, de olyan, hogy miénk, egyre kevesebb, pedig 1956 mindenkié, aki hisz a felemelő erejében, hisz a szabadságban, hisz a magyarság megmaradásában.

A megemlékezés végén Bodnárné Turóczy Tünde Irén igazgatóhelyettes felkérte a jelenlévő szervezetek képviselőit, helyezzék el koszorúikat az emléktáblánál.