Az országunkban zajló háború árnyékában különös hangsúlyt kapott a Beregszász gyásznapjával kapcsolatos idei megemlékezés. Mert az utóbbi több mint másfél esztendő alatt a mai nemzedékek képviselőinek is szembesülni kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy a béke mennyire törékeny, s hogy mi, egyszerű emberek azzal tudunk a legtöbbet tenni a háborús konfliktusok megakadályozása, továbbterjedése érdekében, ha következetesen kinyilvánítjuk békevágyunkat és mindenkor fejet hajtunk az ártatlan áldozatok emléke előtt.
De mi is történt 1944. október 9-én Beregszászon? Már egészen közel volt a front, amikor a vörös hadsereg 27 repülőgépe támadta meg a helyi vasútállomást. A bombák eltalálták és szinte teljesen lerombolták a vasúti csomópont központi épületét, a pályaudvaron állomásozó szerelvényt, amely a frontról hazatérő sebesült honvédeket szállította, illetve majdnem földdel tette egyenlővé a közeli szállót. De mindez nem volt elég. A pilóták a fedélzeti géppuskákból tüzet nyitottak mindenkire, aki a közelben tartózkodott. A mészárlás szomorú mérlege: több mint 250 – köztük jelentős számú civil – áldozat.
Ezen a napon a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet és Magyarország Beregszászi Konzulátusa szervezésében rájuk emlékeztek először a beregszászi temető honvédparcellájánál, ahol Gyebnár István, a beregszászi konzulátus ideiglenes ügyvivője szólt a megjelentekhez, hangsúlyozva, hogy ma, amikor ismét nehéz, háborús időket élünk, különösen fontos megemlékeznünk a második világháború áldozatairól. A megemlékezést a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum diákjai folytatták, majd a történelmi egyházak jelen lévő képviselői kérték Isten áldását a résztvevőkre. Ezt követően a beregszászi vasútállomás falán elhelyezett emléktáblánál folytatódott a főhajtás, ahol először Ferku Szilveszter, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológiai Tanszékének laboránsa az Esik az eső, ázik a heveder c. katonadalt adta elő.
Beregszász ezeréves történetének egyik legsötétebb, legdrámaibb és legfájdalmasabb eseménye hozott ma ide minket, kezdte megnyitó beszédét Babják Zoltán, a Beregszászi kistérség polgármestere. Hetvenkilenc évvel ezelőtt ezen a napon néhány röpke óra leforgása alatt kétszázötvennél is több család veszítette el legalább egy hozzátartozóját. A repülőgépekről kidobott bombák, majd az ezt követő sortűz kioltotta sok-sok, a családjához hazafelé tartó sebesült katona életét, valamint azokét az ártatlan beregszásziakét, akik a közelben, ettől a helytől néhány száz méterre tartózkodtak. Ez a tragikus nap azóta is szűkebb pátriánk történetének szomorú, de elválaszthatatlan része. Nem szabad, hogy a történtek feledésbe merüljenek, fontos, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel őrizzük és ébren tartsuk az áldozatok emlékét. Az összefogás és a béke értékeit hirdetve álljunk ki minden ilyen alkalommal.
Csatáry György, a Rákóczi Főiskola tanszékvezető történelemtanára arra emlékeztetett, hogy ez a vérontás katonai szempontból teljesen értelmetlen volt, hisz a vörös hadsereg ekkorra már gyakorlatilag felszámolta a Kárpátok gerincén kiépített védelmi vonalakat, és komolyabb ellenállást nem tapasztalva gyors ütemben vonult a megye nyugati része felé. S mint említettük, az áldozatok sebesült katonák és beregszászi civilek voltak… Szomorú, hogy ma is azt kell megtapasztalnunk, hogy a háborúban az emberélet keveset ér, a gyászoló hozzátartozók fájdalmas vesztesége nem számít. Ezért kell emlékeznünk, és minden áron a békére törekedni.
A koszorúzást követően Ferku Szilveszter elszavalta Radnóti Miklós Nem tudhatom című ikonikus versét.
