191 éve született I. Ferenc József osztrák császár és magyar király

191 éve, 1830. augusztus 18-án született I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, aki az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követő véres megtorlás után még gyűlölt zsarnoknak számított, de végül a „boldog békeidők” uralkodójaként vonult be a magyar történelembe.

1830. augusztus 18-án született. Apja a súlyos mentális problémákkal küszködő V. Ferdinánd császár testvére, Ferenc Károly főherceg volt, anyja az igen ambiciózus Zsófia bajor hercegnő, akiről az a mondás járta, hogy ő az „egyetlen férfi a császári családban”.

A fiút gyermekkorától úgy nevelték, hogy egykoron császár lesz belőle: már négyévesen tanulásra fogták, nagykorúságára minden tudományban jártas volt, nyolc nyelven beszélt (magyarul is), értett a hadvezetéshez, a birodalom ügyeibe Metternich kancellár avatta be. Az 1848-as forradalmak kitörése után az uralkodásra alkalmatlan V. Ferdinánd ténykedése már-már a birodalom létét veszélyeztette, ezért Zsófia és a kamarilla döntött eltávolításáról.

Mindez 1848 végén következett el, miután a magyar csapatok Schwechatnál vereséget szenvedtek, és a második bécsi forradalmat is sikerült leverni. A gyermektelen Ferdinándot 1848. december 2-án lemondatták, az uralkodása alatt hozott törvényeket és rendeleteket semmisnek minősítették.

A trónra nem a hozzá hasonlóan erélytelen és az államügyek iránt kevéssé érdeklődő testvére, hanem unokaöccse lépett. A nagykorúságát éppen csak betöltött fiatalember a trónt az utolsó pillanatban hozott döntés szerint nem II. Ferenc, hanem I. Ferenc József néven foglalta el, a névválasztás utalás volt a nagy reformer II. Józsefre.

Az új császár az 1848-as eseményekből tanácsadóival együtt azt a tanulságot szűrte le, hogy minden baj oka az erős központi hatalom és centralizáció hiánya, azaz mindenekelőtt a magyarok közjogi különállását kell megszüntetni. Az 1849. március 4-én Olmützben kihirdetett oktrojált alkotmány megszüntette Magyarország önállóságát, és teljesen beolvasztotta a centralizált Habsburg Birodalomba. A magyar honvédsereg dicsőséges tavaszi hadjárata után Ferenc József a birodalom megmentése érdekében személyesen, megalázkodva kért orosz segítséget a magyar szabadságharc leveréséhez.

Magyarország gyors és véres „pacifikálása” után hozzálátott a birodalom átszervezéséhez: az alkotmányt sutba vágták, a császár néhány tanácsadójára, a rendőrségre és a hadseregre támaszkodva intézte az ügyeket. Nem túl eredményesen: a krími háborúban elszigetelte országát, majd 1859-ben a francia-olasz háborúban hiába állt a hadak élére, súlyos vereséget szenvedett Solferinónál.

Mindezek hatására 1860-ban föderatív jellegű alkotmányt „ajándékozott” népeinek, de a magyarok passzív ellenállása folytatódott. Az 1866-os porosz-osztrák háború, a königgrätzi csatavesztés aztán nyilvánvalóvá tette, hogy a német egység nem osztrák vezetéssel jön létre, és Ausztria elvesztette itáliai birtokait is, elkerülhetetlenné vált a birodalom lényegi átalakítása.

Ferenc József kiegyezett a magyarokkal, és 1867. június 8-án magyar királlyá koronázták. A dualista Osztrák-Magyar Monarchiának egy uralkodója (egy személyben osztrák császára és magyar királya), de két fővárosa, két parlamentje volt. A Monarchia a bonyolult belső közjogi viszonyok ellenére kifelé egységes külpolitikát képviselt, és regionális nagyhatalomnak számított. Ferenc József ettől kezdve abszolutista hajlamai és neveltetése ellenére alkotmányos uralkodóként kormányzott, és keményen ellenállt a birodalom – főként a csehek által szorgalmazott – föderalizálásának.

Magyarország a kiegyezés után rohamos fejlődésnek indult, Budapest lett Európa leggyorsabban növekvő nagyvárosa. Soha nem látott jólét köszöntött be, amely az utókor emlékezetében csak „boldog békeidőkként” élt tovább.

A stabilitás azonban alig egy nemzedéknyi ideig tartott. A századfordulóra az ezernyi belső ellentéttől feszített Monarchia egyetlen összetartó ereje a császár, „a birodalom első hivatalnoka” maradt.

Ferenc József, bár maga is tudatában volt az elkerülhetetlen végzetnek, és számos egyéni tragédia is sújtotta – testvére, Miksa elfogadta a mexikói trónt, de rövid uralkodás után kivégezték, egyetlen fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett, házassága a szépséges Erzsébet császárnéval megromlott, ráadásul „Sisi” életét 1898-ban Genfben kioltotta egy anarchista –, mégis fegyelmezetten tette kötelességét. 1914-ben még megérte az első világháború kirobbanását, de a sors megkímélte attól, hogy tanúja legyen szeretett birodalma agóniájának.

Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése előtt két évvel, 1916. november 21-én halt meg a schönbrunni kastélyban. Életének 86 évéből 68-at a trónon töltött, személyével egy korszak, a „boldog békeidők” is sírba szállt. Egykori birodalmának országaiban ma is nosztalgiával emlegetik nevét, amelyet a Jeges-tengerben egy szigetcsoport is visel, s évtizedekig róla volt elnevezve az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem, a mai szegedi egyetem jogelődje.