Újházi Ede színész, színészpedagógus Debrecenben született 1841. január 28-án. Apja, a civisváros megbecsült, nagy hírű orvosa fiának a kereskedelmi pályát szánta, az ifjú Újházi azonban inkább a színészethez vonzódott.
Újházi Károly a debreceni színház orvosaként jelen volt minden bemutatón és előadáson, s ezekre gyakran a fiát is magával vitte, nem számolva a következményekkel. Amikor a család szemefénye huszonhárom évesen megszökött otthonról, és Szigeti Imre vándorszínész-társulatához szegődött, az egész família értetlenül állt a történtek előtt.
Újházi a következő hét évben végigpróbálta a 19.századi vándorszínházi élet, aztán a vidéki színjátszás összes nyomorúságát.
A vándorévek után az első állomás Kolozsvár volt, ahol már állandó társulathoz szerződött. Az erdélyi város jó iskola volt, mindent játszhatott: hősöket, intrikusokat, operett-bonvivánt, sőt egy balettben táncolnia is kellett. Kolozsvár után Kassa következett, itt látta egy előadáson a Nemzeti Színház intendánsa, aki aztán próbajátékra hívta: Jágót alakította az Othellóban.
1870. április 1-jén írta alá a szerződést, mellyel az ország első számú társulatának tagja lett. Egészen nyugdíjazásáig, negyvennégy teljes esztendőn át játszott a Nemzetiben, 1903-ban pedig a színház örökös tagja lett. Színészi eszközismerete, mesterségbeli tudása páratlan volt
Sikereit főként természetes játékmodorának köszönhette, szerepeiben kitűnően egyesítette a tragikus és komikus jellemvonásokat.
Játszotta Tiborcot (Katona: Bánk bán), Menenius Agrippát (Shakespeare: Coriolanus), Malvoliót, illetve Böffen Tóbiást (Shakespeare: Vízkereszt), Wolsey bíborost (Shakespeare: VIII. Henrik), Rank doktort (Ibsen: Nóra). Gerhard Hauptmann Crampton mester című drámája címszerepében nyújtott alakítása után a kortársai Mesternek szólították. 1886-tól negyedszázadon át drámai és operai tanár volt a Színiakadémián. Bródy Sándor lapjában, a Jövendőben “Régi nagy színészek” címmel az első számtól kezdve megjelentek visszaemlékezései, amelyek később kötetben is megjelentek.
Címekkel, kitüntetésekkel, elismerésekkel nem sokat törődött, noha Ferenc Józseftől megkapta a Lovagkeresztet és később a Vaskorona-rendet is. Szeretett vígan élni, nagyokat enni, meghatározó alakja volt a pesti kávéházi életnek, törzsasztala volt a városligeti Weingrubernél. Szinte hozzátartozott a városképhez, amint széles karimájú kalapban, elegáns öltönyben, szájában az elmaradhatatlan szivarcsonkkal üldögélt a Nemzeti kispadján. Neve nem csak művészete révén vált ismertté, hanem a róla elnevezett tyúkhúslevesről is. Ezt az ételt ő maga találta ki, mert ki nem állhatta a csirkeaprólékkal való bíbelődést. A saját receptje szerint készült levest rendelés nélkül tették elé a Nemzeti szomszédságában levő Pannónia szálló éttermében.
“Marha” – ez volt a kedvenc szavajárása, de ezért nem sértődött meg senki, sőt inkább megtiszteltetésnek számított, mert csak azokat marházta le, akiket szeretett. Róla mintázta Faragó Géza a híressé vált “Marha, igyék inkább Gottschlieg Rumot” című plakátját.
Hosszú évtizedekig agglegény maradt. Hetvenkét évesen azonban belehabarodott egyik tanítványába, és a színháznál bejelentette, hogy nősülni kíván.
A vezetőség – a pletykák szerint attól való félelmében, hogy a Mester halála után magas évjáradékot kellene fizetniük az özvegynek, – rábírta Újházit, hogy menjen nyugdíjba még az esküvő előtt. Ez meg is történt, és Újházi el is vette a színésznőpalántát, de a Nemzetivel annyira megromlott a viszonya, hogy többé nem lépett színpadra. Igaz, nem is kérték erre, noha örökös tagsága révén jogosult lett volna a fellépésekre. Józsefvárosi lakásában mind visszavonultabban élt, fizikai erőnléte napról-napra fogyott. Nyugdíja nem fedezte addigi életvitelét, és neki nem volt bankszámlája, nem gyűjtött vagyont.
Szeretett színháza hamar megfeledkezett róla, a barátai is elmaradtak mellőle.
Nagy szegénységben, elfeledve, a teljes idegi és fizikai elgyengültség állapotában szinte megváltásként érte a halál 1915. november 5-én, Budapesten.
