A Szózatot, Vörösmarty Mihály (1800–1855) magyar költő, író, ügyvéd, táblabíró, az MTA és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja írta 1836-ban, amely az Aurora nevű almanachban jelent meg 1837-ben.
A költeményre Egressy Béni (1814–1851) író, zeneszerző, színész írt zenét 1843-ban, amikor annak megzenésítésére Bartay Endre (1799-1854), a nemzeti színházi igazgatója pályadíjat tűzött ki. A mű ősbemutatójára 1843. május 10-én került sor a Nemzeti Színházban.
A Szózatot második himnuszunknak is nevezik. Sokáig vita tárgya volt, hogy a Kölcsey Ferenc által írt Himnusz vagy a Szózat legyen a magyar nép nemzeti himnusza. 1843-ban a Pesti Hírlap a költeményt „a nemzet béke s hadi dalának” nevezte.
Babus Antal irodalomtörténész, az MTA Könyvtár és Információs Központ munkatársa így ír a Vörösmarty Mihályról szóló irodalmi adatbázisban: „Megjelenése után Vörösmarty ódája futótűzként terjedt, rövid idő alatt országszerte ismertté vált. Mindenki idézte, és nagy szégyen volt, ha valaki nem ismerte. 1846-ban bekerült a felvilágosodás és a reformkor legfontosabb általános iskolai tankönyvébe, a Hármas kis tükörbe, ahol a hazaszeretetről szóló fejezet a Szózat első két versszakával kezdődött.
Gyakran idézték politikusok is, köztük Kossuth és Deák, de a legtöbbet Széchenyi. A Szózat forrásait, szinte minden sorának, szavának előzményeit kutatták. Történelemszemléletét leggyakrabban Berzsenyi A magyarokhoz írt első ódájával, Kölcsey Zrínyi dalával, Zrínyi második énekével és Himnuszával hasonlították össze. Kimutatták benne Zrínyi és mások hatását, de abban teljes az egyetértés, hogy a Szózat szellemisége, sőt szókincse is Széchenyi István műveinek köszönheti a legtöbbet. Például, 1835-ben a magyar nyelv ügyét taglalva Széchenyi kijelentette, hogy „A magyarnak csak itt van egyedül hazája”, Vörösmarty pedig ugyanabban az évben vetette papírra: „A nagyvilágon e kívül / Nincsen számodra hely”.
A legnagyobb magyar teljesen azonosult a Szózattal, mert maga is viaskodott a nemzethalálnak a Szózatban felsejlő rémképével. Újra és újra ostorozta magát, hogy az ő politikája idézi azt elő.
Az ódának ugyanez a része nyomasztotta Vörösmartyt is. A világosi fegyverletétel után sokszor mondták neki, hogy beteljesült jóslata a „nagyszerű halálról.”
Gyulai Pál szerint erre gyakran az volt ingerült válasza, hogy a „jóslat még nem teljesült, ez még nem a halál, nem ily halált értett.” Gyermekei a nemzethalált említő 11–12. strófák nélkül tanulták meg a Szózatot. Az MTA KIK Kézirattára őriz egy Vörösmarty-kötetet (jelzete: 540.083), amelyben a költő saját kezűleg húzta át a nemzethalálról szóló két versszakot, s a kötet tulajdonosa fel is jegyezte hozzá fűzött szavait: „Ha csak sejthettem volna, hogy ily idők szakadhatnak reánk, meg nem írtam volna ezen versszakokat.”
1843-ban pályázatot írtak ki a Szózat megzenésítésére, amelyet Egressy Béni nyert meg. A megzenésített változat még inkább elősegítette az elterjedését. Attól kezdve nincs olyan nagy állami ünnep, jelesebb iskolai rendezvény, amelyen ne csendülne fel. Az 1848–1849-es szabadságharcban a honvédek csata közben is énekelték.
A Szózat „nagy szava” – a rendületlenül – szakrális szavunkká vált, mindenki tudja, honnan származik, mindenki tisztelettel ejti ki. Magának a Szózatnak az jutott osztályrészül, ami csak nagyon kevés versnek – az egész nemzet tulajdonává vált, nemzeti énekünkké lett. Kölcsey Himnusza és Petőfi Nemzeti dala mellett a legismertebb magyar vers. Üzenete ma is érvényes” – írta az irodalomtörténész a Vörösmarty-adatbázisban.
Vörösmarty ódáját tizenhat nyelvre lefordították, angolra Watson Kirkconnell (1895–1977), kanadai költő, műfordító, akadémikus. Szlovák nyelvre többek között Csitári Germanecz Károly Ágoston (1827–1885), Bars vármegyei tanfelügyelő, a Kisfaludy Társaság külső tagja fordította le.
Babits Mihály a Szellemtörténet című írásában így vall a Szózatról:
„A nemzetek választott énekei, ahogy mondtam, nem mindig költői remekművek. Sőt többnyire elég közepes versélmények. A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek. Nyelve csodálatosan emelkedett, versépítése tömör, egységes, fölfelé ívelő gondolatainak látomásos ereje a költészet legtitkosabb magaslataiba emeli. Ez a költői varázs teljesen megejtette figyelmemet. Csak a világháború után döbbentem rá, hogy ennek a költészetnek, mint minden igazi költészetnek, a valóság számára is jelentése és jelentősége van. Hogy ez a Szózat valóságos „szózat”, azaz szóemelés: egy nemzet szava, önnön emberi öntudatán át, az emberiséghez.”
