125 éve született Széchenyi Zsigmond

Széchenyi Zsigmond, nagy vadászutazónk, természetrajzi gyűjtőnk és írónk 125 éve, 1898. január 23-án született Nagyváradon, a magyar történelemben jelentős szerepet játszó arisztokrata család leszármazottjaként. Ükapja a Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc volt. Apja, Viktor huszártisztként szolgált Váradon. A család később a Székesfehérvár mellett Sárpentelén élt.

Zsigmond 1916-18-ban a harctéren teljesített csapatszolgálatot. Felsőfokú tanulmányait a budapesti egyetem jogi karán kezdte, majd Münchenben, Stuttgartban és Cambridge-ben hallgatott mezőgazdasági, vadgazdálkodási és állattani előadásokat, de diplomát sehol sem szerzett. Ezután nyolc éven át Somogyban, Kőröshegyen irányította apja gazdaságát. Mezőgazdasági vállalkozásai többnyire balsikerrel végződtek. A vadászatban és a trófeagyűjtésben látta életcélját, ám családja ebben csak kevéssé tudta segíteni.

Első afrikai vadász- és gyűjtőútjára 1927-ben Almásy Lászlóval indult, Szudánba. 1928-ban Károlyi Istvánnal Kenyában vadászott, s erről az útról nagysikerű könyvet írt, a Csui-t. A vadászkalandok mellé táj- és néprajzi leírásokat is adott, és folyvást hangsúlyozta, hogy a vadászat elveszti nemességét, öldökléssé válik a vadnak is esélyt adó, íratlan vadászetika, a kellő áhítat és a természet lelkes ismerete, szeretete nélkül. A könyv jövedelme hozzájárult következő afrikai expedíciójának finanszírozásához. Baráti köre egyre szélesebb lett, sokan segítették útitervei megvalósításában, eljutott Egyiptomba, Ugandába, Tanganyikába és Líbiába. 1935-ös útjáról Alaszkában vadásztam címmel jelent meg útleírása és vadásznaplója.

1937-ben feleségével Indiában járt, erről az útról készült a Nahar című könyve. Ebben nemcsak vadászélményeiről, de az indiai társadalomról is sokat olvashatunk, megismerhetjük a szörnyű nyomor és a mérhetetlen gazdagság ellentétét, a maharadzsák ma már nem létező, feudális világát, akiknek vendégeként járta be a hatalmas országot. Itt a vadászat is egészen más volt, mint Afrikában: nem nagy mérkőzés állat és ember között, közel egyenlő esélyekkel, hanem úri passzió, sokszorosan biztosítva a vadászt a vad támadása ellen.

A II. világháború előtt még egyszer eljutott Egyiptomba. A háború éveiben vadvédelmi kérdésekkel foglalkozott és jelentős publicisztikai tevékenységet folytatott. Budapest ostromát az Úri utcában élte át – ahol ma emléktáblája látható –, s ezalatt az Istenhegyi úti házában teljes trófeagyűjteménye elpusztult. Orosz fogságba került, apját megverték – amibe bele is halt –, ő is sok megaláztatást szenvedett el.

1947-től 1950-ig az Erdészeti Központ vadászati felügyelője volt. 1950-ben a Mezőgazdasági Múzeumba került, ahol elkezdte berendezni a vadgazdasági kiállítást, és közreműködött a Nemzeti Múzeum Afrika állatvilága című kiállításának rendezésében is. Az itt bemutatott fényképek mind Széchenyi expedícióinak eredményei voltak.

1951 júliusában arisztokrata származása miatt állását elvesztette, és kitelepítették a Polgár községhez tartozó 88. számú tanyára, a Hortobágyra. Külön kedvezményként kényszerlakhelyét egy idő után Balatongyörökre cserélhette. Barátai révén a keszthelyi Helikon Könyvtár fizetésnélküli munkatársa lett, ahol elkészítette a vadászati irodalom szakbibliográfiáját. Közben feljelentették csavargásért és munkakerülésért, emiatt 1952-ben megjárta az ÁVO-t, 1953-ban hónapokig a sopronkőhidai börtönben ült, majd hosszú ideig alkalmi munkákból élt.

Budapesti letelepedési engedélyt csak 1959-ben kapott. Még ez évben vadászati szakértőként hivatalos, államilag támogatott expedícióval utazott Kelet-Afrikába, hogy a Nemzeti Múzeum Afrika-kiállításának anyagát – mely 1956-ban, a forradalom alatt elpusztult – pótolják, s más nem akadt, aki értett az ilyesmihez. A sikeres útról film is készült. 1964-ben második feleségével indult utolsó, kilencedik kelet-afrikai útjára, amelyről szintén hatalmas anyaggal tért haza. Élményeit a Denaturált Afrika című kötetben örökítette meg, melyben elsiratta a vadban végtelenül gazdag világot, amely már a múlté. Ahogy elkezdődött… című műve a természettel barátkozó, a nyiladozó titkokat megértő gyermek örömét és a vadászszenvedély kialakulását mutatja be. Az Ünnepnapok viszont nemcsak visszaemlékezés, hanem korrajz is, egy már letűnt magyar világ embereinek és eseményeinek bemutatása.

Széchenyi őseinek kultúráját, humanizmusát és hazafiságát hozta magával, s ezt akkor is megtartotta, amikor méltatlanul bántak vele.

“Ha az őseimnek jó volt ez a haza, akkor nekem is jó kell, hogy legyen” ­– mondta.

Széchenyi Zsigmond 1967. április 24-én halt meg Budapesten. Hatalmas, 4000 kötetes, négynyelvű vadászati szakkönyvtára, mint nemzeti kincs, a Természettudományi Múzeum tulajdonába került. Az útjain megismert népek szokásait, idegen és hazai tájak élményeit, állattani és vadászati tapasztalatait éles szemű megfigyelőként, szemléletesen, sok helyen költőien írta le.

“Van-e az élet marcangolta embernek különb patikája, gyarló értelmének bölcsebb tanácsadója, istenkereső lelkének áhítatosabb temploma – az erdő magányánál?” – olvasható az Ünnepnapokban.

Széchenyit a magas szintű természettudományos ismeretterjesztés kiemelkedő hazai képviselői között tartjuk számon. Könyvei magyarul több mint másfél milliós példányszámban, 51 kiadásban jelentek meg. Kilenc idegen nyelvre fordították le őket. Egyéb művei: Elefántország, Hengergő homok, Afrikai tábortüzek, Két kecske.

Hegedűs Géza nekrológjában a vadon poétájának nevezte, s ezt mondta róla:

„…egy században, amikor a társadalmi változások legnagyobbika folyik a világban, képes volt a társadalmon kívüli természet polgára lenni.”