Száztizenhét éve, 1906. március elsején hunyt el Zichy Mihály, a magyar romantikus festészet kiemelkedő alakja.
Főúri családból származott, ám mire megszületett, atyja, Zichy Sándor már javarészt eltékozolta a családi örökséget. Korai halála után özvegye, Eperjessy Júlia vette kezébe a két fiú nevelését. Mihály a veszprémi piarista gimnáziumba került, ahol nehezen viselte a kötöttségeket, s egyre inkább a rajzolás vált szenvedélyévé. A gimnázium után Pestre került, a jogi karra, s ezzel párhuzamosan Marastoni Jakab festőakadémiáján tanult.
A jogi tanulmányok mind kevésbé kötötték le figyelmét, egyre inkább a művészpálya felé vonzotta a szíve. Hogy technikailag is fejlődhessen, Bécsbe ment, ahol a természetességre, a valóságfestésre törekvő Waldmüller magániskolájában tanult. Első jelentős művét, a már romantikus vonásokat mutató Mentőcsolnakot is itt alkotta.
Munkái hamar kedveltek és keresettek lettek: Haldokló lovag című képét például a bécsi Műegylet vásárolta meg, jelentős összegért. Zichy sikereit azonban sokan irigyelték, rossz szemmel nézték, hogy az ifjú művész egyre-másra kapja az elismeréseket és a megrendeléseket.
Közben édesanyjával is összeveszett, aki sokallotta fiának bécsi költségeit. A heves természetű Zichy végül közölte a családdal, hogy soha többé nem fogad el hazulról pénzt, s szavát meg is tartotta. Ekkor állt be a döntő fordulat életében: I. Miklós cár unokahúgát, aki nővére halála miatt búskomorságba esett, a család Bécsbe vitte gyógyíttatni. Mivel érdeklődött a művészetek iránt, rajztanulásra fogták, s a legjobb rajztanárt, Zichyt fogadták fel mellé. A bécsi tartózkodás végeztével Zichy is elutazott a főúri családdal Szentpétervárra. 1848 és 1874 között ez a város volt az otthona, ahol az arcképek mellett az udvar díszünnepségeit és a vadászatokat örökítette meg nagy sikerrel, s 1859-ben a „cár őfelsége festőművésze” lett. 1874-ben, nem kis részben az udvari áskálódások miatt, Párizsban telepedett le, s itt készítette el egyik főművét, A Rombolás géniuszának diadalát.
Hiába előzte meg azonban híre, hiába, hogy lelkesen fogadta a művészvilág, Zichy magányosnak érezte magát a francia fővárosban.
1879-ben csodálatos megrendelést kapott Pétervárról: Lermontov Démonjához, Goncsarov Oblomovjához és Rusztaveli Párducbőrös lovagjához kértek tőle illusztrációt. Miután végzett munkájával, Magyarországra indult, s rövid időre a zalai családi birtokon telepedett le. Itthon örömmel fogadták, állást és rangot kínáltak neki, amit azonban nem fogadott el. Úgy érezte, művészete idegen maradt honfitársai között, nagyszabású munkái nem mozgatják meg sem a közönséget, sem a műértőket.
1881-ben megint útra kelt, előbb a Kaukázusban tett körutat, majd egy év múlva visszatért Pétervárra, ahol ismét elfoglalta magas pozícióját a cári udvarban. Itt érte hazulról a felkérés: illusztrálja Arany János balladáit és Madách művét, Az ember tragédiáját. Örömmel tett eleget a felkérésnek, s így születtek meg élete legszebb, legmélyebb alkotásai.
Noha többször is készült vissza Magyarországra, magyar állampolgárságáról sem mondott le soha, a nagy utazásra már nem került sor. 1906. március 1-jén Szentpétervárott elhunyt a magyar rajzművészet talán legnagyobb mestere.
Festőművészként a romantika legnagyobbjai közé tartozott, rajzművészként az illusztráció klasszikusaként tartják számon. Festményei látványosak, izgalmasak, cselekményesek: az érzelmek és indulatok, a veszélyek és csapongások megjelenítései.
Találóan írta róla Théophile Gautier, a kor neves kritikusa: „Zseniális természet, aki mindent önmagából merít, sosem találkozott a művészet útjain olyan mesterekkel, akikről az ember azt mondhatná, hogy hasonlít
hozzájuk.”
A képen: Zichy Mihály festőművész portréja. Rusz Károly metszete
