Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8.– Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő. A magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja; a hivatalos irodalomtörténet mintha tudomást se venne róla, miközben mások a legnagyobbak között emlegetik. Masszív, politikai felhangoktól sem mentes kultusz alakult ki körülötte mind Erdélyben, mind Magyarországon. Egyik leghíresebb könyve a Kard és kasza, amely több generációs családi életrajz formájában áttekinti a történelmünket 1050-től egészen a mai korig.
1944-től Németországban, majd 1952-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Nicolae Ceaușescu elnökségének éveiben Romániában könyveit betiltották. Műveit Magyarországon a rendszerváltásóta jelentetik meg, korábban itt szinte ismeretlen volt.
Irodalmi munkásságának kritikai feldolgozása ma is folyik. Népszerűsége az 1990-esévek végétől az erdélyi olvasók mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című magyarországi felmérésben az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét az olvasók a legnépszerűbb 12 magyar regény közé választották, az 50 legnépszerűbb magyar regény között pedig további két műve is szerepel: az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza.
A Kolozsvár melletti Válaszúton született. Anyja révén német származású, s német unokatestvére lett az első felesége. Hat gyermek apja, akik közül egy korán meghalt. Fia, Wass Huba jelentős karriert futott be az amerikai hadseregben. Dandártábornoki rangot ért el, és részt vett egyebek között az 1991-es Sivatagivihar hadművelet harcászati terveinek kidolgozásában.
Wass Albert tanulmányait Debrecenben, a németországi Hohenheimben és Párizsban végezte. Erdélybe apja betegsége miatt 1932-ben tért vissza, egy ideig azonban nem tudott még a családi ügyekkel foglalkozni, mert a román hadseregben a kötelező sorkatonaiszolgálati idejét töltötte. Nagyapja halála után, 1936-ban átvette az egyházi tisztségét, így azerdélyi magyar református egyház kerületének főgondnoka lett.
A második bácsi döntés (1940. augusztus 30.) alapján Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz. A következő év elején Wass Albertet a magyar Mezőgazdasági Minisztérium erdészfelügyelőnek nevezte ki Déstelepülésre. Két hónappal később pedig a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lett.
Mint tartalékos tiszthelyettes 1942 májusától három hónapos katonai kiképzésen vett részt, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlósi rangját kapta meg. A következő év márciusában a lap főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, Wass megbízott helyettes lett. Wass Albert saját életrajzában meséli el, hogy alig három hónap után „két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadseregmegbízásából »felügyelniük« kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek »keresnek« engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadseregparancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza.” Ezt a feladatot olyan jól látta el, hogy kétszer is megkapta a vaskeresztet.
Különböző beosztásokat látott el a hadseregben, majd 1944 áprilisától Veress Lajos tábornok szárnysegédje lett. A háború vége felé közeledvén a szovjet csapatok (majd később a románok is) egyre beljebb nyomultak. 1944 decemberében mutatták volna be egy drámáját a Nemzeti Színházban, de a bemutató a szovjet megszállás miatt elmaradt.
А II. világháború utolsó szakaszát katonatisztként élte át. Nem várta meg Észak-Erdélyújbóli román elfoglalását, 1945 húsvétján lépte át a nyugati határt,1 az emigrációt választotta. Először Sopronba utazott, majd 1952-ig Németországban élt, Bleichbachban, később Hamburgban. Onnan 1951. szeptember 21-én az amerikai hatóságok megfelelő vizsgálatainak lefolyása után (egészségügyi, illetve hatósági vizsgálatok) az Egyesült Államokba utazott, ahol nyugdíjaztatásáig, a floridai egyetemen a nyelvi laborban dolgozott mint technikai segédszemélyzet (ő kezelte a magnószalagokat). Amerikába már nem vitte magával feleségét és gyermekét, mivel akkoriban az USA tbc-betegeket nem engedett bevándorolni.
A román Néptörvényszék 1946 tavaszán Wass Albertet távollétében halálra ítélte háborús bűnökért és gyilkosságért. Azzal vádolták, hogy 1940-ben az Észak-Erdélybe bevonulómagyar csapatoknak parancsba adta egy ortodox pap családjának és néhány románnak, a helyi zsidó kereskedőnek és családjának, valamint az ortodox román pópának és annak magyar szolgálójának a kivégzését.
A román hatóságok többször is kérték kiadatását, 1979-ben az USA Igazságügyi Minisztériuma többszöri átvizsgálás után, nem kellő megalapozottságára hivatkozva elutasította a kérelmet. Ez történt akkor is, amikor a Wiesenthal alapítvány tett feljelentést ellene, mivel azok között az emberek között, akiknek kivégzésére állítólag parancsot adott, két zsidó is volt. Az USA az ügy átvizsgálása után ejtette a vádakat.
Az Egyesült Államokban töltött emigrációja során a Floridai-félsziget közepén elhelyezkedő Ocala Nemzeti Park területén lakott haláláig (egyes híradások szerint öngyilkos lett).Ténylegesen saját vadászpuskájával végzett magával: szájába vette a puska csövét, s elsütötte a fegyvert. Astorban (Florida) halt meg 1998-ban. Nehéz anyagi helyzetbe került, mert szélhámosok kiforgatták a vagyonából (ami leginkább temérdek könyvének szerzői joga volt). Kívánsága teljesült azzal, hogy hamvai Erdélyben, a marosvécsi kastély kertjében, Kemény János mellett nyugszanak.
A láthatatlan lobogó
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállamon és seb a markomon,
de fogom, viszem és megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és ürült örömmel!
És mentem, mindeneken által,
íntépő, végső akarással!
Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
Ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
