104 éve hunyt el Ady Endre

Vad, turáni dobokat pergető, s az istenekkel hol lágyan suttogó, hol meg szilaj haraggal, dühösen ordító, üvöltő sámánnak született. Így élte le az életét. Szilajul, vadul és szabályok nélkül. Tehette, hiszen Ady Endre isteni jellel, mindkét kezén hat ujjal jött világra, éppúgy mint az apja, vagy a legtöbb Árpád-házi királyunk, például a második honalapítóként tisztelt IV. Béla. Ady Endre vigyázó szemeit Budapesten 1919. január 27-én hunyta le, örökre.

A keleti pusztákról hozta és a történelem vad viharai ellenére is megőrizte a magyar népi emlékezet, hogy csakis azok a fiúgyermekek lehetnek sámánok, akik valamilyen többletcsonttal, például hat ujjal születnek. Ady Endre 1877. november 22-én a trianoni államhatár túloldalára kényszerített szilágysági kisfaluban pontosan így látta meg a napvilágot. Szülőfalujáról, Érmindszentről később, már érett fejjel ezt írta: „Ez itt falu, az én falum, / Innen jöttem és ide térek. / Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.”

Születése után a bába egy cérnával elkötötte a hatodik ujját, amely elszáradt és leesett, de a heg megmaradt. Élete végéig büszkén mutogatta különleges küldetéstudata forrását, melyet verseibe is beleszőtt: „Szent Napkeletnek mártirja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres, / Táltosok átkos sarja talán. / Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.”

Úgy érezte, hogy őt maga a sors rendelte népe váteszének, még akkor is, ha a verslábakba oltott dühösen ordító és időnként már szinte követhetetlenül kavargó gondolatai rögvest kasszandrai jóslatokká válnak. „A tolakodó Gráciát ellöktem, / Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem” – írta vad dühhel Góg és Magóg fiaként, ki Verecke híres útján keletről jött, és fülében még ősmagyar dal rivallt, mégis Dévénynél, Nyugat-Magyarország egykori, ma már ködbe vesző letűnt kapujánál akart „új időknek új dalaival” betörni hazája szellemi és lelki világába.

Magánéletét pontosan olyan szilajsággal élte, mint ahogyan írta vad, nehéz strófáit. Már ifjon az alkohol rabjává vált, és a drogot is kipróbálta, ráadásul ezt nem is titkolta: „Szent bor: asszony ellen talált drága méreg, / Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek: / Hírrel és mákonnyal, ezerféle jóval / S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.” Mégis, haláláig hirdette: „Én nem leszek a szürkék hegedőse, / Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: / Röpülj, hajóm, / Én nem leszek a szürkék hegedőse.”

Ady Endre, a Nyugat első nemzedékének tündöklő, csillogó tehetsége az általa ezerszeresen átkozott, de mégis féltett és rajongásig szeretett Magyarország végső összeomlásának idején, Budapesten halt meg, 1919. január 27-én. Már nem élhette meg a román megszállást, Trianont és a régi, áldott-átkozott világa pusztulását. Negyvenkét évet kapott az élettől. Önmagáról és költeményeiről ezt írta: „Elvadult tájon gázolok: / Ős, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar. / Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett”.

Kései utóda, Pilinszky János pedig ezt írta Ady Endre művészetéről: „Közvetlenül vagy közvetve szinte valamennyiünkben tovább él”.