103 éve 1918. október 30-31-én győzött Magyarországon a polgári demokratikus, közkeletű nevén az őszirózsás forradalom, s megalakulhatott gróf Károlyi Mihály koalíciós kormánya.
A majdnem vértelen forradalom
Az I. világháború elhúzódó harcai mélyreható következményekkel jártak az ország életére. Az Osztrák-Magyar Monarchia állami apparátusa az elszenvedett katonai vereségek, a külpolitikai elszigeteltség és a fenyegető forradalmak hatására működésképtelenné vált, a hátország elégedetlensége egyre erősödött. 1918. október 23-án a helyzet kilátástalanságát és saját tehetetlenségét felmérve a Wekerle-kormány lemondott. Október 24-re virradóra Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Tanács a Károlyi Mihály vezette Függetlenségi Párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt részvételével.
A testület 26-án kiadott 12 pontos kiáltványában ellenkormánynak nyilvánította magát, amely “a mai kormányhatalom helyett…egyedül hivatott ama magyar nemzet nevében beszélni és cselekedni, amelynek vére és munkája tartja fönn Magyarországot.” Az aláírók követelték a háború azonnali befejezését, a német szövetség felbontását, az ország függetlenségének megteremtését, új választások kiírását az általános és titkos választójog alapján, valamint a demokratikus szabadságjogokat. A nemzetiségeknek az önrendelkezés jogát ígérte a program, abban a reményben, hogy így biztosítható lesz Magyarország integritása. A parasztság számára nagyszabású földreformot helyezett kilátásba, s szociálpolitikai reformmal kívánt javítani a munkások és a hazatérő katonák helyzetén.
A főváros lakossága, a vidék és a sajtó nagy része lelkesen fogadta a közleményt, mindenki arra számított, hogy az uralkodó Károlyit fogja felkérni kormányalakításra, de IV. Károly visszarettent ettől a lépéstől. Emiatt október 28-án hatalmas tömeg indult Pestről Budára, hogy Habsburg József főhercegtől Károlyi kinevezését követelje. A tömeget a Lánchíd pesti hídfőjénél rendőrök támadták meg, s az összecsapás – vagy ahogy elnevezték: a “lánchídi csata” – során több tüntető meghalt, mintegy 60-70-en pedig megsebesültek. József főherceg gróf Hadik Jánost, a konzervatívok egyik képviselőjét kérte fel a kormány összeállítására, bár erre az események felgyorsulása miatt már nem volt mód.
Október 30-án tüntetők lepték el a főváros utcáit, és a budapesti rendőrség is testületileg csatlakozott a felkelőkhöz. Délután a Károlyi-párt központjához és a Nemzeti Tanács ideiglenes székhelyéhez, az Astoriához vonult a tömeg, benne számos katona és tiszt, akik kivont karddal esküdtek fel az új rendre. A tüntetők a forradalom mellé átálló katonákkal együtt – akik a k.u.k. sapkarózsák helyére őszirózsát tűztek – elfoglalták a főváros fontosabb középületeit, a városparancsnokság épületét, a közlekedési csomópontokat, a telefonközpontokat, feltörték a fegyverraktárakat, politikai foglyokat szabadítottak ki a Conti utcai fogházból. Este tíz órakor a felkelők a Katonatanács utasítására a Keleti pályaudvarnál megakadályozták a frontra küldött két menetszázad bevagonírozását és elindítását is.
Az események hatására október 31-én hajnalban József főherceg a király nevében haladéktalan kormányalakítással bízta meg Károlyi Mihályt, s a Magyar Nemzeti Tanács pártjainak részvételével megalakulhatott a polgári-szociáldemokrata koalíció. Károlyi néhány órával a kinevezése után meghirdette programját, mely lényegében megegyezett a Nemzeti Tanács október 26-i kiáltványával. A munkásság az utcára vonulva éltette a forradalmat, a lapok az őszirózsás forradalom győzelmével voltak tele, a Nemzeti Tanács plakátjai pedig a rend fenntartására szólították fel a katonákat, a munkásokat és a polgárokat.
A forradalom áldozata volt a világháború kirobbantásáért felelőssé tett miniszterelnök, Tisza István. A poltikus korábbi vezetői szerepe után 1913-ban lett ismét kormányfő, tevékenysége folyamatosan parlamenti viharokat provokált. Az államhatalom megerősítése és a háborús készülődés érdekében tovább korlátozták a gyülekezési jogot, erősítették a cenzúrát. A szarajevói merénylet után viszont ellenezte a hadüzenetet, mert felkészületlennek tartotta az országot, féltette a Monarchia egyensúlyát és tartott az Erdélyre vonatkozó román igényektől. Mégis a helyén maradt, de a koalíciós kormány felállítására irányuló törekvései kudarcot vallottak.
Az egyre népszerűtlenebb Tisza ellenezte a reformokat, konfliktusba került a katonai vezetőkkel is, így általános megkönnyebbülés fogadta, amikor a Ferenc József halála után trónra lépő IV. Károly 1917-ben felmentette a kormányfői posztról. Tisza 1917 szeptemberében ezredesként kiment a frontra. A háború végére a vereség és a régi rend jelképének számított, két ízben is rálőttek az utcán. 1918. október 17-én ő jelentette be a parlamentben, hogy a háborút elvesztettük. Az egyébként vértelen őszirózsás forradalom napján, október 31-én villájában lőtte agyon négy katona, a merénylők közül kettőt 1921-ben elítéltek.
A Monarchia széthullása
A dualizmus és a háborús politika jelképévé vált egykori miniszterelnök halála szimbolikus jelentőséggel bírt: az antiliberális jobboldal néhány vezéralakja ugyan kísérletet tett egyfajta preventív ellenforradalom kirobbantására, ám kezdeményezésük teljes kudarcba fulladt. Október 29-én megalakult szervezetük, a Nemzetvédelmi Szövetség erejéből csak annyira futotta, hogy 31-én 50 ezer példányban kinyomtatták és szétszórták programjukat. Az átlagember 1918 őszén nem rájuk, hanem Károlyiakra hallgatott, s gyógyírt bajaira nem a vallástól, agrárius konzervativizmustól és az antiszemitizmustól, hanem a Demokráciától remélt.Károlyi kinevezésének hírére október 31-én és november első napjaiban a vidéki városokban és nagyobb falvakban is sorra alakultak meg a nemzeti tanácsok, amelyek mind támogatásukról biztosították a forradalom jelképévé magasztosult politikust.
A fővárosi eseményektől eltérően a vidéki megmozdulások gyakran torkolltak fosztogatásokba és erőszakoskodásokba, amelyeknek több helyi hatalmasság esett áldozatul. Az első atrocitásokat még az ellátatlan lakosság kezdeményezte, akikhez azonban november elején a frontokról részben fegyveresen hazaözönlő katonák is csatlakoztak. Jellegét, belső tartalmukat tekintve e november eleji mozgalmak az 1917-1918-as éhségtüntetésekkel mutattak rokonságot. Politikai követeléseket általában nem fogalmaztak meg; céljuk az éhség, a nyomor enyhítése volt. A kilengéseknek az országszerte gyorsan megalakuló nemzetőrségek vetettek véget.
A budapesti, illetve magyarországi eseményekkel egyidejűleg a forradalom hullámai a birodalom többi nagyvárosát és országrészét is elérték. Október 28-án a prágai nemzeti tanács deklarálta a csehszlovák állam megalakulását, amit 30-án a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács is helybenhagyott. Október 29-én a horvát nemzetgyűlés Zágrábban kimondta Horvátország függetlenségét és csatlakozását a leendő szerb-horvát-szlovén államhoz. 30-án Bécsben a nemzetgyűlés elfogadta az új osztrák állam ideiglenes alkotmányát; 31-én Lembergben a galíciai ukránok adták hírül a Monarchiától való elszakadásukat. Ugyanerre az időre az olasz front összeomlott, s a hadvezetőség 31-én fegyverszünetet kért.
A háború végét jelentő okmányt a szemben álló felek képviselői, Diaz olasz és Weber osztrák tábornokok, 1918. november 3-án írták alá Padovában. Ennek értelmében az osztrák-magyar haderőt ki kellett vonni az olaszok által követelt s a háború folyamán nekik ígért dél-tiroli, isztriai és dalmáciai területekről, s Magyarországnak emellett ki kellett üríteni Horvátországot. Miután a horvátok különválását a magyar közvélemény jogosnakítélte, a Dráva mint kijelölt demarkációs vonal mindenki számára elfogadhatónak tűnt. Az enyhe feltételeknek az a magyarázata, hogy a még harcoló Németországot az antant a Monarchia gyors kiválásával is gyengíteni akarta.
Károlyi Mihály nagyon gyorsan, néhány órával október 31-ei kinevezése után megalakította kormányát. A tárcák többségét párthívei kapták. A polgári radikálisokat és a szociáldemokratákat egyaránt két-két fő, Jászi Oszkár és Szende Pál, illetve Garami Ernő és Kunfi Zsigmond képviselte. A kormány, miután november l-jén Károlyi felmentést kért és kapott az uralkodótól a neki tett esküje alól, „népkormánynak” tekintette magát, s az időközben kibővült és Hock János, Károlyi-párti plébános elnöklete alatt ülésező Nemzeti Tanácsra esküdött fel.
A kormány programja lényegében megegyezett a Nemzeti Tanács október 26-ai kiáltványával. Egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozását célozta tehát, amelynek közéletében a nem magyarok is államalkotó tényezőként vehettek volna részt, kiterjedt önigazgatási jogok birtokában. E program megvalósításához a kormány igen kedvezőtlen körülmények közepette látott hozzá. A győztes nagyhatalmak Magyarországot a kormány- és a kezdődő rendszerváltás ellenére vesztes államként kezelték, s a vae victis elvét alkalmazták vele szemben. Belülről ugyanakkor a háború alatt kiéleződött szociális és nemzetiségi ellentétek nehezítették a kibontakozást.
