Világraszóló diadalt arattak Nándorfehérvárnál Hunyadi hadai

Nemcsak a Magyar Királyságot, de az egész keresztény világot is megmentette Hunyadi János, amikor Nándorfehérvár falai előtt 569 évvel ezelőtt, 1456-ban legyőzte a hódító előnévvel emlegetett II. Mehmedet. Pedig a török szultán Bizánc bevétele után már Róma meghódításáról álmodozott. A magyar határnál azonban nem jutott tovább. „Hunyadnak karjai” nem engedték.

Bizánc 1453-as meghódítása után már mindenki tudta, hogy a Magyar Királyság lesz a szultán hódításának következő célpontja. Rómába ugyanis Budán keresztül vezetett az út. Márpedig a kortársai által a hódító előnévvel felruházott II. Mehmed a kereszténység mindkét központját uralni akarta. Gyakorta mondogatta: „Egy az Isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!” És ehhez meg is volt a katonai ereje, hiszen serege magját, a tízezer kitűnően képzett, fegyelmezett janicsárt és a negyvenötezer könnyűlovast, vagyis a szpáhikat, a korabeli Európa legjobb tüzérsége egészítette ki. Ez utóbbi alakulat élén a székely Orbán mester állt, aki Bizánc bevétele előtt szegődött a szultán szolgálatába. A mázsás köveket kilométeres távolságra lövő, nyolc méter hosszú ágyúja hatásos fegyvernek számított, még Bizánc addig bevehetetlennek tartott falait is le tudta rombolni.

A szultáni hadat aztán minden hadjárat alkalmával megduplázta a könnyűlovas akindzsik zsoldos serege, akik ugyan nem voltak olyan fegyelmezettek, mint reguláris társaik, viszont a rablásban, fosztogatásban felülmúlhatatlan képességekkel rendelkeztek. Senki sem tudott ellenállni a szultán erejének, aki Bizánc bevétele, majd a hajdanvolt birodalom utolsó morzsáit jelentő balkáni utódállamok legyőzése után rögvest Magyarország ellen fordult.

Hunyadi Jánosnak 1454-ben ugyan sikerült Feriz béget elűznie a déli végvárrendszer egyik fontos erősségét jelentő Szendrő alól, de ez nem állította meg a szultánt, a szerb királyság területének nagy részét megszállta, az ottani gazdag ezüstbányákat pedig birtokba vette. Hunyadi ugyan rögvest ellentámadásba ment, hogy kiszorítsa a törököt Szerbiából, de nem járt sikerrel.

Minden készen állt arra, hogy a szultán támadást indítson a Magyar Királyság kulcsaként emlegetett Nándorfehérvár ellen.

A kiválóan megerősített, magas és erős falakkal körbevett város azért volt olyan fontos, mert a Száva és a Duna összefolyásánál, vagyis stratégiai helyen feküdt. A korabeli hadseregek nagymértékben támaszkodtak a vízi útvonalakra. Nem csak az embernek-állatnak egyaránt fontos ivóvíz miatt, de azért is, mert a nagyobb súlyú málhát, mint például Orbán mester nyolc méter hosszú ágyúját, hajókon szállították.

Nándorfehérvár megkerülhetetlen volt. A város szerepével mindkét fél tisztában volt.

Budára a török szándékát a Magyarországra menekült szerb despota, Brankovics György 1456 elején hozta. Tőle tudta Hunyadi azt is, hogy a szultán már 1455 telétől a magyarországi hadjárat előkészületeinek jegyében élt.

A török hadak 1456 májusában indultak meg, Nándorfehérvár alá pedig július elején érkeztek. A várban akkor Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály vezetésével nagyjából hétezer katona tartózkodott. Az ostrom július 4-én vette kezdetét. Hunyadi akkor még Szegeden volt, hogy sereget gyűjtsön. Az ország urai azonban csak ímmel-ámmal álltak melléje, kevesüknek akaródzott harcolni. A bárók közül Kórógyi János macsói bán volt az egyedüli, aki katonáival csatlakozott a sereghez.

Hunyadi végül egy nagyjából 12 ezres hadat tudott összeverbuválni. Felmentő serege élén az ostrom tizedik napjára ért Nándorfehérvárra.

A szultán tudta, hogy jön. Hajóhadával ezért a Dunát a vár feletti szakaszon, úgy nagyjából Zimony magasságában reteszelte el. Hajóit erős vaslánccal egymás mellé köttette, megakadályozandó, hogy a magyarok gályái élelmiszert vagy bármilyen hadianyagot az ostromlott várba juttassanak.

A törökveszély hírére nem csak Hunyadi próbált sereget gyűjteni, az Alföld népét Kapisztrán János ferences szerzetes állította a haza védelmének szolgálatába. Irányítása alatt harmincezer kiegyenesített kaszával-kapával felfegyverzett paraszt és kisnemes vonult a Duna jobb oldalán vezető hadi úton az ostrom alá vett város felé. Amikor megérkeztek, a Száva dunai torkolatánál vertek tábort.

Ekkor kezdődött az ostrom egyik legfontosabb csatája, amelyet ráadásul nem is a szárazföldön, hanem a folyóban vívtak.

A szultáni hajóhadat irányító Baltoglu admirális hajózára miatt sem Hunyadi, sem Kapisztrán serege nem tudott bejutni a várba, hogy segítsen az ottlévőknek. A magyar felmentő sereg első feladata ezért a dunai hajózár áttörése volt.

Baltoglu az összes török hajót felhasználta a Duna lezárásához, ezért nemcsak Hunyadi Zimony felett gyülekező flottája, de még a nándorfehérvári kikötőben lévő mintegy negyven magyar naszád is szabadon mozoghatott. Erre épült a magyar stratégia. A támadást a Zimonynál lévő magyar flotta kezdte. Lecsurogtak az összeláncolt hajókhoz, hogy a rajtuk lévő katonák kézitusával győzzék le a török katonákat, a szultáni flottát pedig felgyújtsák. A magyar támadást a vár kikötőjéből kitörő hajók segítették, hiszen így a török flotta két tűz közé került.

A támadás július 14-én reggel indult. A fegyveresekkel megrakott magyar flottillát a folyó mindkét oldalán szárazföldi csapatok kísérték. A törökök krónikása, Szeád-Eddin leírása szerint „a Száva és a Duna vérfolyammá vált, a kék víz tulipánszínt öltött”. Hasonló képet fest Thuróczy János krónikája is, eszerint „sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel”. Az öldöklő küzdelem több mint ötórás harc végén magyar győzelemmel fejeződött be: megnyílt az út a várba, amit Hunyadi ki is használt, s nemcsak a magával hozott sereget, de az ellátmányt is bejuttatta Nándorfehérvár falai mögé.

Éppen időben jött az erősítés, mert a török az addigra már rommá lőtt vár ellen július 21-én általános rohamot indított.

Kapisztrán seregében szolgált Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes, aki azt írta naplójába: „A vár valamennyi falát földdel tették egyenlővé.” Ugyanezt jegyezte fel Kritobulosz, II. Mehmed életrajzírója is, aki szerint, „a szultán a falat ágyúkkal részint egészen le is dönté. S a sereget részekre felosztván, betölteté velök a sáncárkot, hogy könnyű legyen a nehéz gyalogoknak a falra följutni”.

A török a hagyományos taktikájával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva meghátráltak, és feladták a várost. Éjfélre a harc már a vár falai körül tombolt. A szultán pasaságot ígért annak, aki a vár falára kitűzi a birodalom hadi lobogóját. Ekkor született meg Dugovics Titusz története, amely szerint a magyar hős csak úgy tudta megmenteni a várat a török lobogó csúfságától, hogy ellenfelét önmaga feláldozásával a mélybe rántotta. Hajnalban Hunyadi a várban tartózkodó összes lovas katonával ellentámadást indított, s a páncélos magyar katonák rohama a reggeli órákra a városból az összes török janicsárt kiverte.

A török sereg akkora veszteséget szenvedett, hogy a reggeli haditanácson a pasák az ostrom félbehagyását javasolták. A szultán azonban ezt elutasította.

A haditanáccsal egy időben Kapisztrán János emberei közül öt keresztes íjász nyíllal lőni kezdte az anatóliai hadtest előtt cirkáló akindzsikat. Az anatóliai beglerbég egy szpáhicsapatot küldött ellenük, ami azonban megmozgatta a kereszteseket, is és a bajba jutott társaik segítségére siettek. Egyre többen keltek át a Száván. A keresztesek végül az anatóliai hadtest közelében elfoglaltak egy dombot. A szultán erre bevetette ellenük a ruméliai lovasságot, amely elvágta őket a vártól, és a gyengén felszerelt keresztes had módszeres megsemmisítésébe kezdett. Kapisztrán ekkor a leírások szerint Szent Pál apostol szavait kiáltotta az őt követő tömegnek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi azt!” – és a teljes keresztes sereg támadásba lendült.

Hunyadi hadvezéri nagyságát mutatja, hogy felismerte a kedvező pillanatot, vagyis észrevette, hogy a szultán a ruméliai lovasság elvezénylésével meggyengítette az ágyúk védelmére hivatott seregtestét. Összeszedte a maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúkat. A lövegeket megfordította, és hátulról lőni kezdte a Száva felé rohamozó török lovasságot.

A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. A keresztesek rohama ekkor érte el a török tábort, amire a várban lévő teljes magyar sereg kiözönlött és csatlakozott a harcolókhoz. A szultán az ötezer janicsárból álló testőrsége élén többször is megkísérelte az ágyúk visszafoglalását, de nem járt sikerrel.

A csata eldőlt: a keresztény világ meghódítására induló török sereg a teljes felszerelését hátrahagyva menekült. Népünk pedig még további hetven évig élvezhette a nagyság korát. Hunyadi, Kapisztrán és hősies katonáik világra szóló diadalának köszönhetően három nemzedékkel később tört ránk „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács”.

Hunyadi János és fia, Hunyadi Mátyás emlékezete talán éppen ezért is örök. Fennmarad, míg csak magyar ember él e földön. Nem véletlen, hogy Arany János ezt írta róluk:

Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő…

(Arany János: Hunyadi csillaga)

A képen: a nándorfehérvári csata egy Ismeretlen, 19. századi festő munkáján. A kép közepén kereszttel a kezében Kapisztrán János.