Szolyva, a jelkép

Ukrajnában az a legszebb, hogy amint átlépi az utazó az országhatárt, lényegében el sem tud tévedni igazán – vagy nagyon ügyesnek kell lennie ehhez –, s azonnal Dupka Gyuri vendégházában találja magát. Persze ahhoz, hogy ténylegesen így is történjék, nos ahhoz a megfelelő határátkelőt kell választani. De, ha az egyszer már megvan…

Tiszabecsnél átlépve, lényegében még ki sem gördül a határátkelőről járművével a látogató (aki igyekezne ugyan otthonosan mozogni és tájékozódni, de esetlenségéről és minden mozdulatáról lerí, hogy idegen), máris egy hatalmas turul üdvözli. Rákóczi-emlékmű ez, „a kuruc szabadságharc (1703–1711) első győzelmes ütközetének és az 1703. július 14–16. tiszai átkelés emlékére”, amelyről megtudhatjuk sebtében azt is, hogy „helyreállította 1989-ben a Határőr kolhoz”. Micsoda archaikus szavak ma már ezek, istennek legyen hála… Különféle történelmi korok, időszakok keresztezik egymást a talapzat feliratain. Más és más időkben, összehasonlíthatatlan körülmények között megesett életutak útkereszteződését jelölik az egymás tőszomszédságában elhelyezett emléktáblák. Jobb, alkalmasabb találkozási pontot nem is találhatnánk hát.

Tiszabökényig csak egyenesen haladunk, mondták szépen vendéglátóink már jó előre, még amikor telefonon egyeztettünk, hogy eltévedni nem lehet, csak kövessük az utat, s amerre az kanyarodik, arra forduljunk mi is, először balra, majd rögtön utána jobbra, de akkor már látnunk kell a fából faragott Rákóczi-szobrot, tovább ne is igyekezzünk: megérkeztünk!

„A második világháború végén, 1944 novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror ártatlan áldozatainak emléket állító Szolyvai Emlékpark építése 1990-ben kezdődött” – írja az idei, 83. Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetében vendéglátónk, Dupka György, a költőként és politikusként is ismert kárpátaljai kutató. Az emlékparkot 1994 novemberében avatták fel, és ez lett „azóta a Kárpát-medencei magyarság egyik központi kegyeleti helye – zarándokhelye” – teszi hozzá.

A hivatalos ukrán történetírás – habár örök kérdés lehet, hogy a történetírásban mit és hogyan tekinthetünk „hivatalosnak” – máig tabutémaként kezeli a magyarok és németek internálását, s így a minden év novemberében megtartott megemlékezések meghívóit is válasz nélkül hagyják az állami vezetők.

Miért fájhat egy egyszerű főhajtás?

Milyen állami érdeket veszélyeztethet egy-egy néma tiszteletadás?

„Kedves Barátom, miért kérdezel, / Származásom, mondd, miért érdekel? / Kedves Barátom, feltárom neked a szívem, / Mert én magyarnak itt születtem” – tizenhat esztendeje már annak is, hogy Ivaskovics József megzenésítette Dupka György Levél című versét. A szerző akkor már javában kereste a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket korábban sem a szovjet, sem a helyükbe lépő ukrán hatóságok nem akartak feloldani. Az új kötetében feldolgozott irat- és dokumentumanyag nagy része a mai napig is titkosított… (Sokat elárul ez a kutatómunka jellegéről, körülményeiről is.)
Vendéglátónk húszéves kutatómunka eredményét foglalta össze új kötetében A mi Golgotánk címmel: az 1944 és 1946 között, úgynevezett „háromnapos munkára” hurcolt kárpátaljai magyar és német emberek (férfiak és nők, idősek és fiatalok) kálváriáját dolgozta fel a magyar nyelven eddig még nem publikált NKVD-jelentések, katonai levéltári források, valamint a túlélők elbeszélései alapján.

Aki eltölt néhány napot Kárpátalján, útvonalából nem hagyhatja ki a Szolyvai Emlékparkot, habár ez már kevésbé magyar, inkább ruszinlakta környék. Koszorúk, virágok, nemzetiszínű szalagok az emléktáblák tövében. Csend. A gondnok épp az emlékpark kápolnájának fakupoláját festi.

Szemben meghatározhatatlan jellegű vendéglátó-ipari létesítmény, amelynek lényege, hogy be lehet ülni, el lehet fogyasztani ezt-azt, kis sós-ropogóst, valami édességet, s a bent dolgozó, alig tizenéves gyerekek kávét is főznek, ha kérünk, sőt tolmács is akad, aki átlendít bennünket a nyelvi nehézségeken. Nem akarunk inni, nem duhajkodni jöttünk, de ezen a helyen nem lehet kihagyni, hogy az áldozatok emléke előtt koccintással tisztelegjünk. És nyugovásuk békességére emeljük kis műanyag poharunk.

A turulszobor most nemcsak találkozási pont, de itt is búcsúzkodunk, mielőtt begördülnénk egy újabb vámellenőrzésre. Néhány nap múlva pedig Dupka Gyuri már a könyvhéten, a Vörösmarty téren dedikálja kötetét. Ez is egy fontos orientációs pont, hiszen a nyomtatott lapokon összehasonlíthatatlan körülmények közül kibontakozó életutak kereszteződése rajzolódik ki, s ami közös bennük, azt a szolyvai emléktáblák jelölik.