Szívverés a magasban – Berecz András fotókiállítása a Rákóczi-főiskolán

Berecz András Kossuth-díjas előadóművész Szívverés a magasban elnevezésű fotókiállítása nyílt meg a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán, melyen az alkotó a Kárpát-medence harangjainak és a magyarság történelmének sokszínű világába hívja a látogatót. „A harang titkát keresem, a harang életjelét, halkuló ünnepeinkét, a fogyatkozó időét. Azt, amit a harang nyelve fényez-formáz minden megszólaláskor. Mert „a nyelvében él s harang is” – vallja Berecz András.

Az esemény kezdetén Ferku Szilveszter, a Rákóczi Főiskola munkatársa a Kormorán együttes Harangok dala c. számát adta elő.

Ez a tárlat a Pro Cultura Subcarpathica Összetartozás napi rendezvénysorozatának első programja, mely a Petőfi Kulturális Ügynökség közreműködésével valósult meg, köszöntötte a szervezők nevében az egybegyűlteket Molnár Krisztina, a civil kezdeményezés koordinátora. Berecz András kiállítása egy különleges zarándoklatra hív a Kárpát-medence harangjainak világába, ahol a törtélem, a hit, az emlékezés és a nemzeti összetartozás harangszóban kel életre. E harangok hangjai örömben és bánatban, békében és veszedelemben is együtt rezdülnek, határokon átívelve találnak utat egy egész nemzet szívéhez. A tárlat a nemzeti összetartozás gondolatát élteti, bemutatva a hét történelmi régió – Erdély, Székelyföld, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék, Muravidék – harangjainak és magyarságának örök tanúságtételét.

A harangokkal a szétszakított nemzetrészek ma is egymásnak és a fennvaló örök Istennek küldenek, s küldtek üzenetet elődeink, mutatott rá Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ügyvivője. Egymásnak azt, hogy összetartozunk, nem felejtünk, és unokáink sem fognak felejteni. Istennek pedig azt: fordítsd felénk kegyelmedet, és ha a történelem szét is szakított minket, forrassz bennünket össze úgy, ahogy a világ nem tud – lélekben, szívben és lélekből indított tettekben.

Magasztos és megalapozott vállalkozás a Berecz Andrásé, mert a harangozási szokások és a harangszó üzeneteinek értelmezése helyett a harangtest belső felszínének változásairól készít fotografált látleleteket, a súlyos vasnyelv ütései alatt felfakadó fény okát keresi, hangsúlyozta ünnepi beszédében Vári Fábián László, Kossuth- és József Attila-díjas költőnk. Kissé prózaibban jelezve – bárki láthatja –, a gyakori ütések kopásnyomot hagynak a paláston. Ennek következtében a bronz melegszik, tágul, s idővel – ha nem forgatják a nyelvet – ezeken a helyeken szokott megindulni a repedés. Nem kétséges tehát, hogy az ütések a holt anyagnak is fájnak. Fájnának az emberi testnek is, bizonyára megkékülne, majd feldagadna a helye, de másként nem megy. Fájdalom nélkül nincs harangszó s nincs művészet sem. Ezt tudomásul kell vennünk, mert ahogyan Istentől áldott fájdalommal jár a szülés, ily módon lehet áldott az ütéshang is. Járjon hát a harangnyelv és fényesedjék az ajak, szálljon a szó a halló fülekbe, hogy ünnepeink ne halkuljanak, hogy közösségünk ideje ne fogyatkozzék!”

A harangok sok mindent elmondanak nekünk és a világnak, mondta Orosz Ildikó, a Rákóczi Főiskola elnöke. Hisz a kereszténység felvétele óta egyike a legrégebbi kommunikációs eszközeinknek. Tudósít gyászról, de ünnepről, lakodalomról, keresztelőről is. S évszázadok óta hirdeti a magyarok dicsőséges tetteit. A déli harangszó a nándorfehérvári diadalnak állít emléket, amikor is a magyarokkal az élen a keresztény hadak fényes győzelmet arattak az oszmán-török seregek felett. Mi pedig a mai nemzedék tagjai egyre türelmetlenebbül arra várunk, hogy véget érjen az értelmetlen vérontás, s megszólaljanak a békét hirdető harangok.

A kiállításon a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola harmonikásai Halász Bertalan vezetésével népdalcsokrot adtak elő.