William Shakespeare 1616. április 23-án halt meg, 52 évesen, egy apró angol kisvárosban, Stratford-upon-Avonban. A jelenkor nézőpontjából fiatalon érte a halál.
A korabeli Angliában hatvan év felett egy ember már kifejezetten idősnek számított, így a világhírű drámairó a kor átlagának megfelelő hosszúságú életet élt.
Halálának pontos oka a mai napig ismeretlen, noha számos spekuláció látott napvilágot ezzel kapcsolatosan. Sokan gyanakodtak szifiliszre, korának egyik igazi „vámszedőjére”: a teóriának az adta az alapot, hogy Shakespeare gyakran látogatta a bordélyházakat.
Szintén elképzelhető magyarázat halálára az arzén vagy a higanymérgezés, esetleg a túlzott alkoholfogyasztás szövődményei, de természetes okként felmerülhet az elhízás, a szívelégtelenség vagy a stroke is.
Utóbbira magyarázat lehet a visszatetszést keltő családi szégyen. Fiatalabb lányának férje ugyanis feltehetőleg felelős volt egy másik nő teherbe ejtéséért és haláláért, ami nem kizárt, hogy „összetörte” az idősödő író szívét. Halála előtt Shakespeare kizárta vejét az örökségből.
Az egyik legújabb teória a zseni halálára a dél-afrikai antropológus, Francis Thackeray nevéhez fűződik, aki arra gyanakszik, hogy marihuánatúladagolás vagy -függőség lehetett a halál oka. A szakértő arra alapozza az elméletét, hogy kannabisz termesztésének nyomaira akadtak Shakespeare kertjében. Természetesen további vizsgálatok nélkül – amihez exhumálásra, vagy legalább fogminta vételére lenne szükség – nincs lehetőség az elmélet bizonyítására.
A halál konkrét patologikus okánál még érdekesebb jelenség a hírnév kialakulásának folyamata. Életrajzíróinak egyik legfontosabb feladata a mai napig az ezzel kapcsolatos viták tisztázása és lezárása.
Néma feledés
1616. április 25-én, két nappal halála után a stratfordi Szentháromság-templom kápolnájában helyezték örök nyugalomra. Úgy tűnik azonban, ezt a „kegyet” nem szakmai eredményeivel érdemelte ki, hanem automatikusan megillette helybéli, tiszteletreméltó polgárként.
Megemlékezés egyáltalán nem kísérte az eseményt – sem a fővárosban, sem másutt –, illetve az általa vezetett színészek és I. Jakab király sem gyászolta az elhunyt alkotót. Mindössze a fiatalkorú William Basse érezte kötelességének meghatottságában, hogy néhány sorral adózzon a szerző emlékének, noha valószínűleg személyesen nem is ismerték egymást. Négysorosában lényegében csak arra tett utalást, hogy Shakespeare-nek a legnagyobbak között, a westminsteri apátságban lenne a helye.
A megszólított költők egyike sem reagált a „felkérésre”, így Shakespeare-nek még több mint száz évet kellett várnia arra, hogy elnyerje méltó helyét a legnagyobbak között. Basse verse noha a köztudatba került, végül csak 1633-ban került kiadásra. Semmilyen egyéb hivatalos irat, gyászjelentés, vagy akár személyes levél nem maradt fenn, amelyben megemlékeztek volna az angol irodalom egyik legnagyobb alakjáról.
A mai napig kérdés, miért volt ennyire „csendes” Shakespeare halála, mi okozhatta ezt a némaságot, amely az elmúlását övezte. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a szomorú esemény Szent György napjára esett, amelyet még a korabeli Angliában is a kiemelt ünnepek között tartottak számon.
Miközben a drámaíró halálos ágyán feküdt, I. Jakab királyt éppen egy másik költő – egy bizonyos William Fennor – szórakoztatta az ünnepségek alkalmával. Fennor kétségkívül a „kedvenc” szerepet kívánta betölteni a királyi udvarban. A nép sorsát egészen más foglalkoztatta, így Shakespeare – színházi hasonlattal élve – a hátsó ajtón távozott.
A valaha élt egyik legismertebb szerző halálát övező csend azért is figyelemreméltó, mert a korszakban jellemzően egy ismert ember temetése sem múlhatott el óriási felhajtás és megemlékezés nélkül. Ehhez nem volt szükséges, hogy az elhunyt a királyi családból, vagy a nemesség köréiből származzon, egy alacsonyabb származású, de közismert, köztiszteletben álló személy elmúlását is övezhette ekkora figyelem.
William Camden, a korszak egyik meghatározó írójának és heraldikusának halála szintén ezt támasztja alá. Származása Shakespeare-hez hasonlóan nem volt kimagasló. A korában valóban népszerű szerzőt utolsó útjára ezerhatszázan kísérték, és az őt dicsőítő megemlékezésektől visszhangzott a sajtó.
Sir Philip Sydney fiatalon, harminckét évesen bekövetkező halálát követően szintén gyászba borult a nép, temetésén nemesek, bárók jelentek meg, mintha az egy jeles esemény, nemzeti gyásznap lenne. A költő népszerűségére magyarázat lehet, hogy Sydney a 16. század végén sokkal inkább megtestesítette a reneszánsz költői ideálról alkotott képet, mint akár Shakespeare.
Még az egyetemi körökben is megemlékeztek róla. Oxfordban és Cambridge-ben egyaránt papírra vetették és méltatták Sydney tartalmas irodalmi munkásságát, de még a határon túl, a németalföldi Leidenben is elismerően írtak teljesítményéről. Noha nem mindenkinek jutott ekkora rivaldafény, a legtöbb szerző haláláról szintén nagy számú írásos dokumentum maradt fenn, legyen szó akár egy gyásziratról vagy néhány soros megemlékezésről.
Ben Jonson, Shakespeare halálát követően huszonegy évvel hunyt el, és nevét szintén bearanyozták a következő jelzőkkel: „az angol líra királya”, és „egy kincs, akinek halálával az angol líra is kihunyt”. Sőt, a ma már kevéssé ismert William Cartwright még abban a „szerencsében” is részesülhetett, hogy halálát követően I. Károly angol uralkodó fekete gyászruhát viselt.
A háttérember útja a világhírnévig
I. Jakab angol uralkodó nem volt a színház feltétlen híve. Szerencsére Shakespeare és színészei nem csak a királyi udvartól függtek, hanem az utca népétől is, akiknek előadták a darabokat. Még egyik színészének – Richard Burbage-nak – halálhíre is jobban megviselte az embereket, mint az előadások megálmodójának és megvalósítójának halála.
Az ok talán abban is rejtőzhet, hogy maga a foglalkozás – drámaírás és színházi előadások rendezése – még nem volt ismert és népszerű a korabeli Angliában. A színdarabok leírásában is a színészek neve szerepelt, ezzel szemben a szerzők láthatatlanságba burkolóztak.
Igazi háttérember – ahogy az angolok mondanák, „backroom boy” –, aki a környezetéből nem tűnt ki, nem is lépett elő, csak írta és készítette elő darabjait a színházi megjelenésre. A nézőközönség az érzelmeket, a sikereket az előadóművészeknek tulajdonította.
Ezt igazolja, hogy még ő maga sem törekedett életművének összeállítására, halálának idején sem voltak nyomtatott formában összegyűjtve darabjai, sőt, akkor még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán megjelennek-e valaha. A környezete 1616-ban még nem mérte fel, kit veszített Shakespeare személyében.
Darabjainak kiadása először 1623-ban történt meg a szintén híres költő, Ben Jonson hathatós támogatásával. Örökkévalóságának kihangsúlyozásában úttörő volt, Shakespeare általa került a köztudatba mint a modern éra egyik legnagyobb irodalmi alakja. Akkor még Ben Jonson részéről vakmerőség volt a kijelentés, jóslata mégis beigazolódott.
Az sem véletlen, hogy emlékének adózva csak 125 évvel később, 1741 januárjában emelték azt a márványszobrot Westminsterben – a „közszeretet nevében” – a költői sarokban, amivel elismerték a szerző szerepét az angol irodalom történetében.
Shakespeare neve már összeforrt a nemzet dalnoka, az „avoni hattyú” jelzőkkel, nem csak Angliában, hanem a világon mindenütt. Több évszázadnak kellett eltelnie, mire életművét a 19. századra a mai formájában elismerték, és noha még ma is vannak hangok, akik kételkednek karakterének és műveinek eredetiségében, a tudomány ma hitelesként ismeri el Shakespeare életművét.
