Színfalak mögött: Szűcs Nelli színésznő

Szűcs Nelli Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, érdemes művész. Tiszaújlakon született 1972-ben, elmondása szerint boldog gyermekkora volt, és a főiskolás évei alatt ahányszor csak hazatért, nagyon szeretett biciklire ülni, és végigjárni Újlak utcáit. Fontos neki a magyarsága, és bár jelenleg Budapesten él, nagyon szeret hazatérni, és itthon adni valamit a közönségének. Minden tevékenységébe úgy kezd bele, hogy Isten segítségét kéri. Szavait idézve „Isten nélkül egy tapodtat sem!” 

– Amikor elkezdtél tanulni, gondoltad valaha, hogy eljutsz a Nemzeti Színházig, és bejárod majd az egész világot?

– Nem, határozottan nem, hiszen amikor diák voltam, csak végeztem a feladatokat, amiket rám bíztak. Nem akartam túl sokat egyszerre, alázatos voltam, hiszen ezt a szakmát anélkül nem lehet végezni. Amikor elkezdtük a színházcsinálást, még nem volt saját helyünk, aztán önerőből felújított kétszobás teremben, 50-60 férőhelyes kis színházat csináltunk. Innen indultam én.

– Mik azok az előadások, amikben jelenleg szerepelsz? Melyiket élvezed ezek közül a legjobban?

– Nagyon boldog vagyok elsősorban, hogy játszhatom a beregszászi előadásokat, mint például a Csehov – egyfelvonásos komédiákat, a Három nővért, és a Tótékat. A Nemzeti Színházban megtisztelő játszani. Egy színésznek nem lehet kedvenc előadása, minden szerephez egyformán kell viszonyulni. A pandémia a színházra is rányomta a bélyegét, ugyanúgy, ahogy minden másra. Felújításra vár még néhány előadás. A Nemzeti Színházban a néző ezekben az előadásokban láthat: Fodrásznő, Fedák Sári, Részegek, Álomgyár, Körhinta, János vitéz, Tartuffe, Médea és Az ajtó.

– Milyen színházi bakikat és sérüléseket éltél át az évek során?

–  Nem igazán szeretek erről beszélni, mert persze, az ember nevet utólag, de ez inkább egy fájdalom, amikor bakizol, és az a jó, amikor van melletted valaki, aki ki tud segíteni. Na, ez az igazán szép dolog, amikor a partner kapcsol, és a néző észre se veszi, hogy történnek ilyen dolgok. Sérülések kapcsán pedig volt olyan, hogy a Dorottya előadást játszottuk, eltört a kezem, és mégis végigjátszottam, mert akkor nem éreztem, utána persze rögtön kaptam orvosi ellátást. Vagy a Szarvassá változott fiú alatt beleestem a zenekari árokba, mert a fél lábam belecsúszott, és azt hittem, hogy eltört a sípcsontom, de törés helyett a nagy seb miatt kisebb műtétem volt.

– Honnan nyered a pozitivitást és a pörgést a mindennapjaidban és az előadásaidban?

– Nem panaszkodni, ez az első szabály. Szeretek adni, mert adni jó, és amikor adsz, azonnal visszakapod, és amit visszakapsz, azt meg tudod sokszorozni. Nem az a fontos, mit teszel önmagadért, hanem hogy mit teszel másokért. Nagyon nagy pozitivitással tölt el, ha valakinek az előadásaimon keresztül örömet tudok okozni.

– Van egy Fedák Sáriról szóló monodrámád, illetve még egy hozzá kapcsolódó előadás a Dobronyi rózsát Zsazsának. Hogyan jött az ötlet, hogy megformáld Fedák Sári alakját kétízben is?

– Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatójaként felajánlotta a művészeknek, hogy mindenki csinálhat egy önálló előadást, és azt viheti bárhova. Megtetszett az ötlet, és elkezdtem gondolkodni, hogy mi legyen, mert szerettem volna kipróbálni magam, hogy mire vagyok képes egyedül a színpadon. Ez idő alatt Attila kezébe került Fedák Sári második könyve a Te most csak aludjál, Liliom, és akkor azt mondta: „Ez te vagy!” Elolvastam a könyvet, egész idő alatt nem tudtam letenni a kezemből, nagyon élveztem. A soraiban olvastam, hogy egy előző könyve is megjelent Útközben címmel. Abban olvastam, hogy ő is mint műkedvelő fellépett a beregszászi Oroszlán Szálló fogadótermében, ami ugye jelenleg is helyt ad a színházunknak. Mivel nem hiszek a véletlenekben, jelként vettem, és elkezdtem kutatni. Ez hat évvel ezelőtt történt. Most a 87. előadásnál tartok. Ezen előadás után a Kárpátaljai Népfőiskola felkért, hogy csináljak egy előadást az Időfonal mintájára, Hrivnák Tünde divattervező munkáit felhasználva, így gondoltam arra, miért ne használhatnám újra Zsazsánk alakját, hiszen, úgy gondolom, ő a legnagyobb gyémántunk. Így született meg a Dobronyi rózsát Zsazsának, avagy ki a Tisza vizét issza… című közös előadásunk Tarpai Viktóriával.

– Párhuzamot érzel saját magad és Fedák Sári között, akár jellemben, akár más téren?

– Igen, érzek. Ez azért fontos, mert csak így lehet valamit létrehozni, ha teljes mértékben együtt tudsz érezni azzal, akinek a bőrébe akarsz bújni. Szerintem közös bennünk az Istenben való hitünk, a hazaszeretetünk, a színházhoz való viszonyunk. 

–  Mivel foglalkozol szívesen, amikor szabad vagy?

– Szeretek olvasni, hiszen azt mindig muszáj, még ha nincs is szabadidőd, mert egy művész ebből is építkezik. A pandémia idején az olvasásban találtam megnyugvást, bele tudtam kezdeni hosszú regényekbe. Ez nagyon jólesett. Egy kicsit elgondolkozni, elmerülni saját gondolataimban, érzéseimben. Az ember el tud fáradni, és valahonnan venni kell az impulzusokat. Ilyenkor az olvasás segített. Emellett, ha próbára rohanok vagy játszom, akkor is főzök, elvégzem az otthoni teendőket, mert tudom, hogy színésznő mellet családanya és feleség vagyok. Szeretek főzni, és nagyon jólesik, ha ízlik a főztöm másoknak is. Ebből adódóan nagyon szeretem a vendégeket. A gyermekeim úgy nőttek fel, hogy mindig vendégeskedett nálunk valaki, ezért ők is társaságszeretőek.

– Hogyan élitek meg azt, hogy mind a ketten színészek vagytok a férjeddel, Trill Zsolttal? Milyen hatása volt ennek a családotokra?

– Fantasztikus! Segítjük egymást. Szerintem, ha a házastársak mindketten szakmabeliek, jobban megérthetik egymást, mint azok, akiknek különböző elfoglaltságuk van, mert nagy türelem, kompromisszum és megértés szükséges ahhoz, hogy összeegyeztethessék munkájukat. De így, hogy mindig együtt voltunk, utaztunk, így nem kellett egymásra várnunk. Amikor gyerekeink lettek, gyakran utaztak ők is velünk. A férjemmel legjobb barátok vagyunk. Mindent meg tudunk beszélni.

–  Milyen érzés Beregszászban lenni és játszani?

– Remek! Egyszerre felemelő, megható és megtisztelő! Amikor kijövök a színpadra, amikor itthon játszom, legszívesebben úgy kezdeném az egészet, hogy kisírom magam. Annyira jó érzéssel tölt el látni ezt a kis közönséget, az ismerős arcokat és a mosolygó tekinteteket. Amikor pedig kimegyek a városba, és megállítanak azzal, hogy: „Szia Nelli! De jó téged itthon látni!” – ennél szebb és kedvesebb dolog nincs is a világon!

– Mit üzennél azoknak, akik ezt a szakmát választják?

 – Azt tudom tanácsolni, ne akarjon rögtön sztár lenni, mert nagyon sok fiatal így áll hozzá. Számítania kell lemondásokra és kompromisszumokra. Ezt a szakmát csak mélységes alázattal lehet kezdeni. Emellett tanuljon, bírja el a kritikát. Nagyon sokszor nehéz elfogadni ezeket a dolgokat. Én is voltam fiatal, és átmentem ezeken. Ez egy nagyon szép szakma, és ha te átadod magad mindenestől, akkor sokat tudsz kapni. Azonban sok fájdalommal is jár. Ehhez a szakmához lelkierő kell, de aki ambíciót érez magában, próbálja meg, hiszen lehet, hogy pont ez az ő útja. A színháznak pedig kell a frissítés. Sok sikert kívánok mindazoknak, akik megpróbálják, és azoknak is, akik már ezen az úton járnak!