Színfalak mögött: Polyák Anita színművészhallgató

Polyák Anita – Borzsovai születésű fiatal, energikus és pozitív színművészhallgató a Kaposvári Egyetemen. Emellett a Beregszászi Megyei Magyar Drámai Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban játszik. Mottója: „Vagy a legnagyobb odaadással csináld a színházat, vagy sehogy!” A színfalak mögött mai részében róla olvashatnak bővebben.

– Hogyan kezdett el érdekelni a színművészet?

– Gyerekkoromban bennem fel sem merült, hogy színésznő legyek, nagyon zárkózott, fiús kislány voltam. Leginkább a boksz vagy a kosárlabda érdekelt. Amikor a beregszászi főiskolára felvételt nyertem, igazából akkor találkoztam a művészeti ágakkal, a színházzal, a versmondással, versírással. Ezen kívül része voltam a Gál Natália által vezetett színjátszó csoportnak, ez adta meg a kezdő löketet a színjátszás felé.

– Milyen oktatásban részesültél, mely a színházhoz köthető?

– Először óvodapedagógia szakon végeztem, utána felvételiztem a Gór Nagy Mária Színitanodába, ott két évet töltöttem, aztán pedig felvételt nyertem a kaposvári színművészetire. Ezen kívül szinkronszínész, vőfély és ceremóniamester végzettséggel is rendelkezem.

– A beregszászi színház és a Nemzeti Színház előadásaiban is játszol. Ezekről mesélsz egy kicsit?

– Nekem az első kis szerelmem a Tóték Ágikája, ami biztos, hogy mindig a szívem csücske marad. Ő volt nekem az első. Egyrészt nagyon hálás vagyok, hogy a beregszászi színház és Vidnyánszky Attila erre lehetőséget adott. Ezen kívül azért is, amiért ilyen befogadóak és segítőkészek voltak. Ennél az előadásnál Orosz Melinda helyét vettem át, a Helység kalapácsa című előadásban pedig Fornosi D. Júlia szerepét. Viszont a Háztűznéző volt az első olyan produkció, aminek a születésénél már én is ott voltam. Tehát azt tudom mondani, hogy Agafja Tyihonovna már az én gyermekem, én hordtam ki és szültem meg. Itt magamból tudtam dolgozni.

– Milyen pozitív tapasztalatokat sikerült szerezned, mióta színházi közegben tevékenykedsz?

– Nekem a színházi közeg nagyon sokat segített abban, hogy nyitottabb, felszabadultabb legyek. Nagyon hálás vagyok azért például, hogy ennyi helyre elutazunk, vagy hogy olyan helyeken járunk, olyan városokat látogatunk meg, vagy olyan pici falukat, ahová mondjuk máshogy nem juthatnék el. Sokat segített terápiásan is, feldolgozni olyan életeseményeket, traumákat, amit máshogy nem tudtam volna.

– Kire tekintesz úgy, mint színházi példakép?

– Havalakit ki kell emelnem, akkor Szűcs Nelli. Azért is, mert vele találkoztam először a Tótékban, mint anyácskával. Nekem ott ő az anyámat alakítja, és már akkor a próbafolyamat alatt kialakult nálunk egy ilyen anya-lánya viszony. Annyira biztonságban érzem magam mellette, hálás vagyok neki és tudom, hogy mindig számíthatok rá. Ezen kívül persze a társulati tagok közül sok mindenkitől tanultam és tudom, ha bármelyikükhöz segítségért fordulok, nem fognak elutasítani.

– Hogy állsz a kritikákkal?

– Nagyon szeretem. Én soha nem érzem azt, hogy valamit jól csináltam. Bennem valahogy ez így nem alakult ki, hogy: „Na, ez most jó volt!” És onnan tudom, hogy fejlődnöm kell, hogyha kritikát vagy visszajelzést kapok, és én ezekre nagyon szomjazom. Nagyon szeretem azt, hogyha valaki őszinte.

– Emlékezetes bakik?

– Most legutóbb a Helység kalapácsában estem egy nagyot. Nekem általában nem szövegi bakijaim szoktak lenni, hanem inkább cselekedeti. Ezelőtt Esztergomban is egy akkorát estem, hogy éreztem a kollégákon, hogy mindenki nevet a hátam mögött, és ilyen esetekben nagyon nehéz benne maradni a szerepben, és nem kinevetni saját magad, mindamellett, hogy nagyon fáj. Ezen kívül érezni a nézőkön is, hogy azért ez így meglepte őket. Illetve még a Tótéknál volt, hogy az első sorban ülőket véletlenül leöntöttem az előadásban használt vödör vízzel.

– Nemrégiben Vidnyánszky Attila rendezésében színpadra vittétek Madách Imre Az ember tragédiája című művet, mesélj kérlek erről. 

– Igen, a bemutatóra június 23-án került sor a Hajógyári szigeten Budapesten. Ez egy 7 órás előadás volt. Tizenegy országból érkezett majdnem kétszáz fiatal színművész hallgató, és Vidnyánszky Attila volt ennek az egésznek a megálmodója, ő fogta össze a színeket. Minden ország diákjai hoztak egy-egy színt, az egyiptomiak az egyiptomi színt csinálták, a franciák a franciát. Nagyon izgalmas volt, hogy ki hogyan értelmezte. A közös munkát nagyon élveztük, mert kicsit olyan volt, mintha egy nemzetközi táborban lettünk volna.  

– Hogyan kell elképzelni ezeket a próbafolyamatokat?

– Szinte minden reggel 10-től este 11-ig tartott, és soha senkin nem láttad azt, hogy nekik most már ebből elegük van, vagy elfáradtak, hanem tudtuk, hogy ebből egy nagyon-nagyon jó dolog fog születni, és mindenki nagyon precízen állt az egészhez. Nyilván mindenki más és más kultúrából jött, ezért érdekes volt megnézni az ő meglátásukat a darabbal kapcsolatban. Összességében hálás vagyok és nagyon élveztem az egészet.

– Honnan van erőd minderre?

– Mindig elmondom, hogy az én erőm az Úrban van. Nekem nagyon fontos a hitem, és tényleg azt érzem, hogy mindenre van erőm a Jóistennel. És sokszor van, hogy így elkedvetlenedek, vagy nem tudom, hogy hogyan tovább, akkor mindig elolvasom a Mai igét, és mindig olyan üzenetet kapok, hogy jó helyen vagyok, ezt kell csináljam.

– Mit gondolsz, milyen áldozatokat kíván a színészi pálya?

– Szerintem én annyira a pályámnak az elején vagyok, hogy nem tudom még, milyen áldozatokat kíván meg a munkám vagy a vágyaim, álmaim elérése. Amit most itt diákként megtapasztalok, az az, hogy nehezen tudom összehozni a családot a színészettel, s félek, hogy később az anyaságot is, de remélem mindent meg tudok majd oldani.

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– A következő két évem még az egyetemen telik, hogy utána mit hoz az élet, nem tudom. Én nagyon bízom a Jóistenben, hogy ha már erre az útra terelt engem, és nem hagyott letérni, akkor tervei vannak velem. Az augusztus egy új előadás próbafolyamatát hozza majd, amit nagyon várok. Nagyon remélem, hogy a Háztűznézőt is fogjuk utaztatni és minél többet játszani, mert azt is nagyon szeretem.

– Mit tanácsolsz azoknak, akik erre a pályára lépnének?

– Hogy ezt vagy teljes alázattal, odaadással és szenvedéllyel, vagy sehogy. Mert ha ezt valaki nem úgy csinálja, hogy élek, halok a színházért, és testem, lelkem, mindenem teljesen eggyé válik a színpaddal, akkor nem éri meg, mert nem fogja örömét lelni benne.