Színfalak mögött: Melnyicsuk Oleg színész és rendező

Melnyicsuk Oleg Csernyivciben született 1975-ben. Tanulmányait a Kijevi Karpenko-Karij Állami Színművészeti Főiskola színművész, később rendező szakán végezte. 2000-ben a Beregszászi Megyei Magyar Drámai Színháznál kezdett rendezni, később kisebb szerepeket is kapott. Rendezései olyan fesztiválokra jutottak el, mint a MITEM, MERIDIAN, GRA, VASARA és BITEI. Ismerjük meg őt kicsit közelebbről. 

– Elsőként arra lennék kíváncsi, hogy érzed magad, mivel foglalkozol most?

– Köszönöm szépen, jól vagyok, bár kicsit fáradtan, mivel nemsokára egy ungvári bemutatóra kerül sor a mariupoli és az ungvári színház közös produkciója keretein belül. Mikola Kulis Mina Mazajlo című művét viszem színpadra, melynek munkálatai már két hónapja folynak. Reménykedem benne, hogy sikerül a legjobbat kihozni belőle.

– Hogyan került az életedbe a beregszászi színház?

– A szerelem hozott ide. Amikor megismertem a feleségemet (Orosz Ibolya színművésznő – a szerk.), Kijevben dolgoztam. Mivel ő magyar színésznő, nem tudott volna mit kezdeni Kijevben, ezért én jöttem Beregszászba. Így mindketten el tudtunk helyezkedni. Ő játszott, én pedig rendeztem.

– A színháznál színészként is tevékenykedtél, most pedig inkább rendezel. Melyik áll hozzád közelebb?

– Mindenképpen a rendezés. Ebben úgy érzem, teljesen önmagam lehetek. Ezért végeztem el a színészmesterség után egy rendezői képzést is, mert mindig elégedetlen voltam az általam megformált szerepekkel. Most pedig én adhatom az instrukciókat és formálhatom a darabot.

– Eddig milyen előadásokat rendeztél a beregszászi színháznak?

– Az első, amit rendeztem, az Unalmas őszi este című darab volt. Ezek után jöttek a Háztűznéző, Ez a gyerek, Forráspont, Remete és Hatujjú előadásaink.

– Melyek azok az előadások, amikben színészként szerepeltél Beregszászban?

– A kezdetekkor az Üvegcipő című előadásban a fotográfus voltam, aztán pedig a Zoltán újratemetve című darabban a katona, Gyima. Ezek után pedig következett az Igazán. Azóta nem formáltam meg egy szerepet sem színészként.

– Te rendezted az Ez a gyerek című darabot, mely első helyet hozott a beregszászi színháznak a GRA színházi fesztiválon. Milyen érzések vannak benned ezzel kapcsolatban?

– Nagyon jó érzés, hiszen ez a fesztivál egy összukrajnai színházi fesztivál volt, melynek másodszor lehettünk részesei. Első alkalommal második helyet sikerült szereznünk, most pedig a Joel Pommerat – Ez a gyerek című műve meghozta a sikert, a legjobb nagyszínpadi előadás díját kaptuk meg. Nagyon büszke vagyok magunkra!

– Hogyan történik egy előadáshoz való készülődésed? Te döntesz vagy megadják, mivel kell dolgoznod?

– Az ezelőtti előadás az én döntésem volt. Boccaccio Decameron című darabját álmodtam színpadra szintén az ungvári és mariupoli színházzal karöltve, viszont a már említett Mina Mazajlo című előadásra felkértek engem.

– Véleményed szerint mi a legnehezebb a rendezésben?

– A legnehezebb szerintem azt rendezni, amit nem szeretnél megrendezni, de ha választott művel kell dolgozni, akkor ez megkönnyíti. A próbafolyamatot nagyon szeretem, de amikor már szervezési problémákba ütköznek dolgok, azt a részét kevésbé.

– Mennyire okoz nehézséget rendezéseid során a magyar társulattal való kommunikálás?

– Kezdetben sok volt a nehézség, de mindig megértettük egymást valahogy. Az esetek nagy részében ukránul beszélek a színészekhez, így nagyjából mindenki érti, mit szeretnék. Természetesen a magyar nyelvvel is próbálkozom, és értem is, amit ők mondanak. Sokszor van azonban olyan, hogy nem tudom magam kifejezni sem ukránul, sem magyarul, és akkor megesik, hogy odaállok melléjük a színpadra, és kézzel-lábbal magyarázok, mutogatok.

– Mik azok az értékek, amiket szerinted a színház adhat egy rendezőnek?

– A színészekkel való munka az mindig nagyon izgalmas folyamat, mivel különbözőek vagyunk és különbözőképpen látjuk a dolgokat. A próbafolyamat alatt a színész, mint személyiség fontos nekem, fontos, hogyan látja az adott szerepet, és ezért ez mindig egy oda-vissza játék. Leginkább ez az, amit adhat a szakma. Sok-sok ember külöböző világnézetének eggyé válása.

– Mennyire nehéz összeegyeztetni a színházat és a családot?

– Sokszor kihívásokba ütközünk, de mindig sikerül kitalálni valami megoldást. Mivel a feleségem is színész, van, hogy „hazavisszük a munkát”. De partnerek vagyunk és mindenben segítjük egymást. Ez a legszebb az egészben.

– A gyerekeitek sosem akartak ebbe az irányba elindulni? Akár a színészet, akár a rendezés felé?

– Nem erőltettem, de nem vagyok ellene sem. A lányunk a Ficseri gyerekstúdió tagja volt, szerepeket is kapott, ő az, akit érdekel ez a pálya. A fiúnk pedig a közönségünk és értékes kritikusunk.

– Hogy éled meg a sikereket és a kritikákat a munkád során?

– Most, hogy 48 éves vagyok, legtöbbször nem érdekel. Sem az egyik, sem a másik. Míg fiatalabb voltam, sokat stresszeltem ezen. Persze vannak emberek, akiknek a tanácsait szívesem hallom és várom, de a rosszindulatú megjegyzések egyáltalán nem hatnak meg. 

– Van példaképed a szakmában?

– Eimuntas Nekrošius litván rendező. Neki őszintén szeretem a munkásságát. Egy nagyon egyedi és inspiráló személyiség számomra. Sajnos néhány éve elhunyt, de amit maga után hagyott, az sosem vész el.

– Hogyan érint a háborús helyzet téged, mint rendezőt?

– Bennem az elején az a kérdés fogalmazódott meg, hogy szükség van-e egyáltalán színházzal való foglalkozásra akkor, amikor emberek az életüket adják Ukrajnáért, mivel a színház mégiscsak szórakoztatás. Aztán arra jutottam, hogyha most nem gondolunk a kultúrára, akkor miért harcolunk egyáltalán.

Ezt mondta a II. világháború alatt Winston Churchill is, s osztozom vele ebben a gondolatban. Illetve úgy vélem, különösen ebben a helyzetben fontos, hogy Ukrajna képviseltesse magát határon innen és túl is, hogy megismerjék kultúránkat, értékeinket és képességeinket.