Jószívű, becsületes, nem kenyere a mellébeszélés. Keze alatt a hangszer és a gyerekek is szépen muzsikálnak. Igazi magyar prímás, aki a szíve dobbanása szerint zenél. Türelmes, nem bonyolítja túl a dolgokat. Könnyen szót ért az emberekkel. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szilágyi Csaba prímás, a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola hegedűtanára.
– Zenészcsaládba született. Egyértelmű volt, hogy ezen a pályán indul el?
– Már ovis koromtól zeneiskolába jártam. Emlékszem, Veres Edit tanárnővel sétáltunk el a foglalkozásokra délutánonként. Eleinte sokszor elaludtam az órán, annyira kicsi voltam, és a vonóm állapotára sem ügyeltem igazán, de örömmel húzogattam azt a húrokon. Igaz, később előfordult, hogy kicsit irigykedtem a kortársaimra, mert ők játszhatnak iskola után, nekem viszont minden délután a zeneiskola felé kellett venni az irányt. Pál Lajos bácsi és Kati néni gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk, rengeteg foglalkozást szerveztek. A kötelezők mellett táncra és énekkara is jártam, így nem volt egy szabadnapom sem. Apukám fúvós hangszereken játszik, anyukám hegedűn. Simon Marika nénje kezei alatt korán kiderült, hogy nekem is van tehetségem a hegedüléshez, így sok energiát fektettem bele. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, már én sem akartam más irányba elindulni. Az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola után felvételiztem a Donecki Zeneakadémia ungvári fiókintézetébe, ahol még öt évet tanultam. 2006 nyarán kezdtem el dolgozni otthon, a Tiszapéterfalvai Zeneiskolában. Aztán megnyílt a Tulipán Tanoda tiszapéterfalvi intézménye, 2017-től ott oktatok népi hegedűt a kicsiknek.
– Emellett a Cifra banda vezetője.
– Alig alapítottam meg a Cifra bandát, begyűrűzött a koronavírus. Pedig már az év elején a nyár végéig be voltunk táblázva koncertekkel, táncházakkal. A korlátozások mindent keresztül húztak. Ahogy enyhültek a szabályok, lassan kezdtünk visszatérni a régi kerékvágásba. Tavaly a XX. Őszikék Népzenei Fesztivál és Versenyen a zenekarunk kiemelt arany minősítést kapott. Az utóbbi időben már minden egészen jó volt, de a háború ismét megálljt parancsolt. Minden bizonytalan és nehéz, de ismerősök és a zenész kapcsolataim révén próbálunk valahogy lehetőséget keresni a muzsikálásra.
– Mitől lesz valaki jó zenész?
– Amondó vagyok, hogy nem feltétlenül kell több hangszeren játszani, elég egyen is, de azon kiválóan. A másik fontos aspektus, hogy a zenész maradjon meg embernek. Minden körülmények között legyen igazságos, becsületes. A sok koncert, fellépés közepette ezt könnyű elfelejteni. A mi együttesünkben szerencsére ezzel nincs gond, tisztelettel viszonyulunk egymáshoz. Az öcsém, Gergő a brácsásunk, Simon József a bőgősünk. Komáromi Zsanett az énekesünk. Szó szerint egy húron pendülünk, jól megértjük egymást.
– Két gyermek édesapja. A kisfia alig tudott járni, de a hegedűt már kézbe vette.
– Mindenképp szeretném, hogy a csemetéim zenéljenek, de ez még a jövő titka. Tamással sokat muzsikáltunk kisebb korában. Még most is felveszi a hegedűt, de úgy látom, egyelőre nem foglalkozik vele komolyan. Anna kétéves, ő még csak hallgatja a zenét. A feleségemmel lassan 7 éve vagyunk együtt. Erika nem szakmabeli, mégis nagyon rugalmasan áll az én mozgalmas életemhez, mindenben támogat, ami számomra sokat jelent.
– Türelmes?
– Magamban sokat szoktam bosszankodni – főleg az utóbbi időben kialakult helyzet miatt – de az biztos, hogy ezt kifelé nem mutatom. Sok minden kell ahhoz, hogy kihozzanak a sodromból és ingerültté váljak.
– Mégis mi az, ami feldühíti?
– Az igazságtalanság. Amikor tudom valaminek a hátterét, ám az illető az ellenkezőjét állítja. Olyankor betelik nálam is a pohár, és értésére adom a nemtetszésemet.
– Hogyan tudja a gyerekekkel megszerettetni a zenét?
– Nem akarok vitát nyitni arról, hogy a népzenét vagy a klasszikust könnyebb-e elsajátítani. Mindkettőt tanítottam. Én azt tapasztaltam, hogy a gyerekeket jobban rá lehet venni a tanulásra egy kis népzenével, fülbemászó nótával, mint a zeneiskolai klasszikus programmal. A kötött tantervben sokszor olyan dallamokat kell tanítani, amelyek még nekem sem tetszenek annyira, nemhogy a mai gyerekeknek. A népzenével kicsit könnyebb a kedvükben járni, és ez fontos. Általában lejátszok nekik tíz melódiát, és megkérdezem, melyik tetszett a legjobban. Amelyiket választják, azt tanuljuk meg.
– Tehát nem szigorú.
– Nem mondanám. Szeretem a kicsiket. Nem arra hajtok, hogy csak teljesítsék az előírásokat és kész, hanem hogy fejlődjenek. Tudom, nem mindenkiből lesz hegedűművész, de az a lényeg, hogy megszeressék a zenét és tanuljanak valamit általa. Arra ösztönzöm a gyerekeket, hogy egyre jobbak legyenek. Néha ezt úgy érem el, hogy azt mondom, amit korábban játszott, nehezebb volt, ez már simán fog menni. Elhiszik és megcsinálják. Mindig több van bennük, mint gondolnák. Játékosan kell velük foglalkozni. Megengedem azt is, hogy tegezzenek, próbálok baráti légkört teremteni. Nem szeretném, hogy félve jöjjenek az órára, inkább arra törekszem, hogy kacagva és jókedvűen távozzanak. Apaként sem vagyok túl szigorú, inkább anyuci fegyelmezi őket.
– Milyen más szakmát próbálna ki?
– Vonz a vezetés. Gyerekkori álmom egy kamionsofőri állás. Ez nem igazán lehetséges az én szakmám mellett, de sose tudni, mit hoz az élet.
– Hobbi?
– A népzene kutatása, hallgatása. Azzal a képességgel vagyok megáldva, hogy a dallamokat hallás után is le tudom játszani. Aztán már csak a bandával összerázzuk, begyakoroljuk, és megvan egy rend, műsorszám.
– Határozott?
– Bizonyos téren igen. A vezetői képességem fokozatosan alakult ki, de sosem szerettem erőltetni a dolgokat.
– Hogyan kezeli a stresszt?
– A színpadon nem izgulok, mert nekünk a muzsikálás már szinte gyerekjáték. Magabiztosan játszom. A műsorok felkonferálásába, az interjúadásba pedig belerázódtam. Attól kell csak tartani, hogy elpattan egy húr menet közben. A többit be kell gyakorolni, hogy álmunkból felkeltve is menjen, és minden rendben lesz. Amire nincs ráhatásunk, azon nem éri meg idegeskedni.
– Mi az álma?
– A gyerekeimet jól nevelni, jó útra terelni. Nem panaszkodom, ami kell, megvan. Az a fontos, hogy egészségesek legyünk.