Szeretjük látni a nevünket leírva, de mi a tétje?

Hiszek abban, hogy a mostani fiatalokhoz akkor ér el leghatásosabban egy szerző, ha maga látogatja meg őket. A fiatalok nélkül meg minden hiába – mondja Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas költő, aki nem szereti a nyarat, s aki az utazásokban ma már nem a mélységeket keresi. A kárpátaljai szerzővel a határátlépésről, a könyveiben megjelenő történetekről és az istenhitről is beszélgettünk.

A nyári időszak olyan témákat kínál az irodalom számára is, amelyek bár ilyenkor aktuálisabbnak tekinthetők, mégis folyton jelen vannak. Az utazás és az útkeresés is ilyen – nem lehet, s talán nem is akarunk, pozitív értelemben,megszabadulni ezektől a tematikáktól. Neked milyen irodalmi vonatkozások jutnak leghamarabb eszedbe, ha az utazást említem?

Nem sok dolgot nem szeretek a világban, az egyik a nyár. Ha huszonöt fok fölött van a hőmérséklet, nekem az már rossz. Nem szeretem, ha megbarnít a nap, nem szeretem a zsúfolt vízpartot. Így utazni sem szeretek nyáron. Persze megyek, hiszen az utazás, az úton lét része az életemnek. Hiszek abban, hogy a mostani fiatalokhoz akkor ér el leghatásosabban egy szerző, ha maga látogatja meg őket. A fiatalok nélkül meg minden hiába. Ha csak a magunk korabeliekkel vesszük körül magunkat, akkor nem tettünk semmit, nem hagytunk semmit. Lehet nagy mélységeket keresni az utazásokban, összekötni lelki fejlődéssel, mostanában divatos is, úgy tíz éve tettem is, de már nem teszem. Letisztultak és különváltak bennem a dolgok. A nyár elsősorban a kerti munkálatokat hozza számomra. Az út a hitem fényében Krisztus lett, mindenféle nagyot gondolás nélkül, a Legnagyobb, az irodalom, a hozzá köthető számtalan út nekem a valóság. Súlya van, íze, illata, nyűgje, bánata. Ezek mélyen elkülönbözhetnek, nekem mégis egységet alkotnak.

És mi az utazás elsődleges jelentése a te szótáradban?

Nagyon nyűgösen indulok el. Már előtte két nappal utazásitiszem van. Pakolok, felírok, hogy semmit ne vigyek fölöslegesen, de felkészüljek a legtöbb dologra. Aztán már úton lenni szeretek. Főleg vonattal. A gépkattogás ritmusa, a piszkos vonatablak, a büfékocsi, hálókocsi illata szinte más valóságba ringat. Nem szeretek már kényelmetlenül utazni, és több betegségem miatt már nem is tehetem, nem is szoktam, de korábban voltak elég rázós útjaim. Mind épített, akkor arra volt szükségem. Megérkezni sem nagyon szeretek, az úton levés mindig megnyugtat, minden más zaklatottá tesz, kivéve, ha otthon lehetek, annál nincs jobb. Mégsem tudok sokáig otthon lenni. Valahogy részemmé vált az utazás, akkor vagyok jól, ha egyensúlyban vannak az utazásaim és az otthon töltött időm. Általában ez így is szokott lenni. Persze kívülről soknak tűnhet, de nekem ez a tempóm, ha nincs ez a nyüzsgés, akkor felborul minden.

Van rá esély, hogy kárpátaljaiként az útkeresés fogalmát is másképp definiálnád, mint egy budapesti, minden gond nélkül, vidáman élő ember?

Kárpátaljaiként mindent máshogy lát az ember, ahogyan erdélyiként, felvidékiként vagy délvidékiként. Más ajándékokkal indulunk, máshogyan látunk. Nem hiszek abban, hogy a budapesti ember gond nélkül és vidáman él. Sajnos Budapesten nagyon sok komor, szomorú embert látok. Rohannak, fáradtak, idegesek. Néha úgy sétálok közöttük, mintha ott sem lennék, mert a gondolataim úgy védenek, hogy máshová visznek. Az nem az én valóságom, akkor sem, ha néha heteken át ott élek. Régen hosszú órákat töltöttem a határon, miközben csak négy órányi távolságra volt a főváros. Hajmeresztő. Már fizikailag, de lelkileg sem volnék rá képes. Akkor türelmet és alázatot kellett tanulnom, most mást.

A Könnytelen madonnák című hibrid köteted első novellája egyebek mellett a határátlépés problematikáját is felveti. Milyen történeteid vannak még, akár megírva, vagy csak az emlékezetedben: mennyire nehéz meg- vagy átlépni a határt?

A Könnytelen madonnák maga is egy határátlépés volt. Az első kötetem, ami úgy jelent meg, hogy már nem éltem Kárpátalján. Örülök, hogy a fizikai határátkelések már nem részei a mindennapjaimnak, és annak is örülök, hogy mindennap lelki határokat léphetek át. Az izgalmasabb. Könnyebb életem van, jobb. Több száz történet van, hiszen 2009-től 2019-ig ingáztam Beregszász és Budapest között. Nem szeretek erre gondolni. Nem akarom elfelejteni, nem is tudom, rengeteg megalázó helyzetben volt részem. A határőrök durvasága, hatalommal való visszaélése, kellemetlen utastársak, volt minden. Az utolsó átkelésem az ukrán határon a háború második napján volt, a hömpölygő tömeg, a félelem, az idegesség, a hatalmas sor… rosszabb volt, mint máskor, mégsem a legrosszabb. A legrosszabb az volt, amikor éjféltől reggel hétig álltunk a sorban és velem volt az idősebb fiam, aki nem tud járni. Az ukrán vámon hamar átértünk, a magyar oldalon pedig egyetlen autót sem engedtek át hét órán keresztül. Akkor megfogadtam, hogy nem viszem át a fiamat többet azon a határon, ha csak nem életbevágóan fontos. Ez öt éve volt. Lelki értelemben nincs ezzel gondom, szeretem a határokat átlépni. Szeretek a komfortzónán kívül megtapasztalni dolgokat, szeretem az újdonságot, de már nem hajszolom. Tíz-húsz évvel ezelőtt kerestem a lehetőségeket, hogy hol lehet még messzebb menni, de már a nyugalom többet ér. Ha kell, bármibe beleállok, ha azt látom jónak, de megfontoltabban, lassabb tempóval, és bármit otthagyok, ha nem látom értelmét. Sosem félek tisztalapot indítani.

Ebben a helyzetben, illetve a te életedben az otthon és annak jelentése, jelentősége is meghatározó szerepű. ,,Mit hívhatok otthonnak, mit hazának? / Mikortól és hol kezdődik, / S a vége merre van? / A bölcsességed tintával és határral / Átszabták, Uram” – olvashatjuk a Rész című versedben. Mi az idézett első sorra a válaszod?

Letisztult ez is. Épp az átköltözés miatt. Szülőföld: Kárpátalja, Beregszász, haza: Kárpát-medence, otthon: Szanda. Nem egyszerű meglátni a különbségeket, és nem nehéz összemosni. Ha nem látom meg ezeket, nem bírtam volna a szülőföldtől való elszakadás terhét. Ez is kegyelem.

Főleg a prózáidra igaz, és te is többször kiemeled, hogy hétköznapi történeteket írsz meg a novelláidban. Mitől tudnak mégis ilyen elementáris erővel hatni az olvasókra?

Az hiszem, hogy talán épp ez a lényeg. Legalábbis a visszajelzések alapján ezt gondolom. Az emberek szeretnek úgy olvasni, hogy beleteszik magukat egy helyzetbe. Szeretik érezni a történeteket, ha nagyon távolra rugaszkodunk, akkor át lehet billenni. A másik, ami fontos számomra, hogy olyan történeteket írjak, amikre másként nem kerül reflektor. Van egy csomó dolog körülöttünk, amik jelen vannak, de nem beszélünk róla, mert tabu, kellemetlen stb. Mindenhez gumikesztyűvel érünk hozzá, hogy meg ne sértsük a magunk vagy a mások lelkét. Én ezt nem szeretem. Én a gyógyulást keresem, nem a gyógyszert. Szeretek így írni, van, aki tud ezzel azonosulni, mások nem.

A verseiddel hetekig, olykor hónapokig bíbelődsz. A novellák viszont legtöbbször egy ültödben megszületnek. Miért lehet ez?

Csiszolgatom azért a novellákat is, csak a megírásuk máshogy van bekötve. A novella kigömbölyödik, kigurul. Megírja magát. Ott vannak a szereplők, megelevenednek, van történetük, ruhájuk, múltjuk, képlékenyebbek. Ritkán jön magától, felkérésre verset is viszonylag gyorsan írok, néhány nap alatt, vagy egy nap alatt, mondjuk azokat nem is annyira szeretem, szerintem érezhető rajtuk az izzadságszag, mások szerint nem. Másokén is szoktam érezni, ha nagyon erőltetett, azokat kevésbé tartom élvezetesnek. Sőt, sokan csak így írnak, minden szenvedély nélkül. Sok csodásan megírt, hibátlanul megformált verset olvastam, amiben egy hangyányi izgalom nem volt. Akkor meg minek megírni? Persze, jár a honor, meg szeretjük látni a nevünket leírva, de mi a tétje?

Amikor megkérdezték tőled, hogy mennyit engedsz beleírni a saját családtörténeteidből a novellákba, a következőt válaszoltad: „Minél kevesebbet. Elég, ha leírom a valóságot.” A valóság alatt azt érted, hogy nem kell konkrét nevekhez kötni a történéseket, hanem magán a történeten, a baráti és szerelmi kapcsolatokon van a hangsúly?

Nálam a történetek valóban történetek. Vagyis egy történet néha tíz történetből áll. Olyan összegyúrt fikció, ami sok apró történetet gyúr eggyé, és persze színezem, ahogy adja magát. Nem szeretek a saját családomról írni, máséról sem, inkább kitalálok valami mást, amibe szálakat szövök a sajátjaimból. Lehet, hogy egyszer majd írok magamról is, ha elfogy körülöttem a világ és megunom azt, amit most csinálok. De nem írok olyan sokat, hogy erre hamar sor kerüljön. Elég sokat beszélgetek az olvasókkal, a fiatalokkal is, igyekszem magamat úgy irányítani, hogy az írások beilleszthetők legyenek az olvasóim igényeibe. Sok író azt vallja, hogy az olvasó nem számít, nem érdekes, csak a szakma, csak a díjak, a honoráriumok, csak az előmenetel. Lehet, hogy nekik van igazuk. Én ebben vagyok boldog, ők abban. A vízzel teli pohárból csak vizet lehet tölteni. Bennem ilyen történetek vannak, az én felelősségem, hogy miként gazdálkodom velük.

Mind a hétköznapokat ábrázoló történeteidben, mind pedig a verseidben is legfőképp az emberi létezéssel, az istenhittel foglalkozol.

Az ember két dologról ír: az életről és a halálról. Egyszerűen nincs más. Mert ami nem a halál, az mind az élet. És vissza is kanyarodok az első kérdésre: út, igazság, élet (Jn 14:5-6). Lehet zengzetes szólamokat, tanulmányokat, esszéket írni. Rongyrázás, szócséplés, szükségtelenség. Sokkal egyszerűbb ez, tisztább. Ha nem az, akkor műanyag, színjáték, annak hamar vége szakad.

Kertész Dávid a legutóbb megjelent novellásköteted, a Történetek az árnyékból utószavában úgy fogalmazott, hogy a művészetnek az a dolga, hogy beszéljen: „az igazat, nemcsak a valódit”. Ez a gondolat – akár az új kötet mentén is – mit jelent?

A legutóbb megjelent novelláskötet nagyban eltér mindentől, amit eddig írtam, és attól is, amit írni fogok, ugyanis az ukrajnai háborút hozza közelebb a tizenegy történet. Nem szerettem írni, nehéz volt és fájdalmas. Meg kellett írni. Lehetséges valóságok, sok apró történet, igazságok és kitalált dolgok. Ez a háború most zajlik, a fiaimmal egyidős gyermekek hullanak el a lövészárkok mindkét oldalán, miközben ezeket a sorokat írom. Ennél ijesztőbb, dolog nem volt még a közelemben. Talán az őszinteség az a bizonyos „valódi”. Mert ezekben a történetekben nem a történet az őszinte, hanem a fájdalom, amit okoz a háború minden érintett számára.

Vannak még benned olyan történetek, amelyek megírására még vársz, erőt gyűjtesz hozzájuk?

Mindig van történet. Most két új kötet megjelenése után vagyok. Versek és prózák után most tárcákat és esszéket írok. Ez nem sok teret enged másnak. Persze amit meg kell írni, azt megírom, de nem foglalkozom különösebben ezzel, majd amikor eljön az ideje. Nem szeretek erőlködni semmilyen íráson. Azt írom, amit akarok, ami nem teher, ez mindig változik. Persze verset mindig írok, rosszakat is és kevésbé rosszakat, amikkel aztán vagy foglalkozom, vagy nem. Nincsenek kifejezetten megjelenési vágyaim, ha írást kér egy folyóirat, és van, akkor szívesen adok, ha nem, akkor sincs baj. Engedem, hogy folyjék az élet, abból majd lesznek történetek.

Elég régóta és viszonylag sokszor megemlíted az interjúkban a készülő mesekötetedet. Erről eddig csak annyit tudunk, hogy Gomb Elekről szól, akinek a történetét kilenc mesén keresztül mutatod be. Ezt a könyvet gyerekolvasóknak, gyerekfüleknek szánod. Az eddigi könyveid mély, nagyon erőteljes mondanivalóval bíró szövegek. Mennyire nehéz, vagy más út mesét írni gyerekeknek?

Igen, azok szépen összegyűltek, lettek más mesék is, amik már megjelentek lapokban. Könyv még nincs, mostanában nem is hiszem, hogy lesz. A mesekönyv talán a legkényesebb, amivel író foglalkozhat. Lehet, hogy még korosodnom kell hozzá, érnem. Nem szeretem azokat a gyermekkönyveket, amiket fiatal anyukák, néha apukák írnak, mert épp mesélnek a kisgyermeküknek. Azok közül a legtöbb olyan kis esetlen. A mese sokkal fontosabb és sokkal súlyosabb, mint bármi. Nem mindegy, hogy hogyan szólunk, nem mindegy, hogy mikor, milyen hangon. Tanulom a műfajt. Néha írok egy-egy mesét, ahogy abszurd történetet is. Viszem a meséket iskolákba, óvodákba, árvaházakba. Nem tudom, hogy mikor lesz belőle kötet, most még nem szeretném. Korábban hirtelen felindulásból azt hittem, hogy megírom, aztán mehet a nyomdába, de hála Istennek nem így lett. Azóta sokat tanultam, változott a koncepció, és főleg én. Ebben az esetben az idő nekem dolgozik. Szeretném, ha a meséimnek is lenne tétjük, hogy adjanak valamit, tanítsanak valamit. Nem akarok alaktalan, énekelgető figurákat, nem akarok buta arcokat írni, abból van elég. Eredetit kitalálni, szépet, tanulságosat, nem divatosat, majd az idő megmutatja, nem sietek, ez is egy út.