Száztíz éve pusztított az egyik leghírhedtebb magyar tűzvész

Szatmárököritón 1910. március 27-én kigyulladt egy táncmulatságnak helyet adó csűr, és a magasba csapó lángok 312 ember halálát okozták. A száztíz éve pusztított tüzet azóta is a világ legnagyobb, legtöbb áldozatot követelő tűzvészei között tartják számon.

Így mulat egy magyar huszár

Több, mint egy évszázada a húsvéti ünnep torkollott tragédiába a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen, amely 1950-ben vette fel mai nevét, Szatmárököritó és Fülpös egyesítése után. A valamikori Szatmárököritón 1910 húsvétvasárnapján bált rendeztek egy csűrben, ahol egy gyertyás lampion kigyulladt. Egy ott mulató huszár a dróton lógó burás, úgynevezett hólyaglámpát kardjával akarta a földre csapni, de az felvágódott a mennyezetre, és felgyújtotta a faszerkezetet és a zsúptetőt. A gyorsan terjedő lángokban több mint háromszázan égtek meg, mert a csűr kapui zárva voltak, ráadásul a menekülést nehezítette, hogy a kijáratok elé padokat helyeztek, amelyeket szegekkel le is rögzítettek.

Bálint István, Ököritófülpös 81 éves, nyugalmazott iskolaigazgatójának kutatásai szerint - a pedagógus 1954-tól 1985-ig tanított a községben - az egyik szemtanú, a táncmulatság zenekarának klarinétosa, Pinczés Lajos annak idején így emlékezett a történtekre a korabeli újságokban: "A zenekar közelében lévő egyik lámpácska, benne az égő gyertyával, a fúvósok szelében ide-oda ingott. Még mondtam is a szünetben a pajtásomnak, nézd azt a lámpát! De csak legyintett, semmit érő kis lámpa, ha meggyullad, pukkan egyet, lehull a parazsa és széttapossák. Volt már ilyen százszor is. Igaz, így volt mindig. Amikor újra rázendített a fúvószenekar, a gyertya feldőlt a lámpában, lángot kapott a bura. Az alatta táncoló huszár elővette a kardját, és oda csapott. Nem tudta szegény feje, hogy a hólyaglámpa nem madzagon lóg, hanem dróton. S a kard felcsapta a lángot a drót végével a mennyezetre".

Hogy ki volt az a huszár? Azóta sem tisztázódott teljesen. Egyesek Bénás Bélát, Pongó Dánielt, Pataj Ferencet, míg mások egy Szénás Bálint nevű lovas katonát emlegettek egykoron. Szatmárököritó akkori református lelkésze, Kovács Gusztáv, aki feljegyezte a falu történetének leggyászosabb emlékét, Szénás Bálintot jelölte meg írásában. "A kigyulladt lampiont Szénás Bálint porcsalmai ifjú - egy közeli település lakója -, az ünnepre hazajött közös-hadseregbeli huszár kardjával próbálta leütni, de nem sikerült, sőt a csapástól a lampion jobban égett, s meggyújtotta a közelebbi bálra odahordott már megszáradt faleveleket, gallyakat. Azok, mint a zsír, úgy égtek" - írta.

Az ököritófülpösiek elődeiktől úgy hallották, hogy Pongó Dánielnek hívták a huszárt, aki szintén a lángok között lelte halálát. Az állítást a katona szüleinek, hozzátartozóinak a településről történt hirtelen elköltözése is alátámasztotta annak idején - távoztak a faluból, mert ujjal mutogattak rájuk, a fiúk hibája volt a tűz keletkezése.

Húsz perc alatt égett porrá

A régi lelkész feljegyzése szerint a mulatók menekülni próbáltak a lángok elől, de a csűr két kapuja zárva volt. Ugyanis így akarták a rendezők megakadályozni, hogy belépőjegy nélkül jusson be valaki a bálba. A kapukat kívülről törték be végül, de újabb akadályt képezett a kijáratoknál elhelyezett, leszegezett ülőpadok sora. A menekülők egymást löktél fel, taposták le, hogy mihamarabb kijuthassanak az égő csűrből.

"Rettenetes tusakodás támadt a menekülők között, szívszaggató jajgatás hangzott, és akadt olyan sikerrel kijutott bálozó, aki égő ruhában futott az utcán, amíg össze nem esett" - idézte fel a pap. A lelkész szerint alig húsz perc alatt porrá égett a csűr, benne 126-an a felismerhetetlenségig összeégtek, és az égési sérülésekbe később meghaltakkal együtt összesen 312-en vesztették életüket.

Az ököritói bálban a környék 17 községének fiai és lányai gyűltek össze abban az évben. A településen 1910. februárjában alakult fúvószenekar 12 tagja nagy hírverést csapott a mulatságnak, hogy a bevételből fedezni tudják a több mint ezer koronába került zeneszerszámaikat. A zenekar tagjai hat hét alatt egy általuk felkért - állítólagos - karmester irányításával tanultak meg zenélni, és az oktatásért kétszáz koronát, teljes ellátást és napi fél liter pálinkát adtak fizetségként. Közben megszervezték húsvétvasárnapra első fellépésüket, a térség minden falujából invitálva a mulatni akarókat.

Ököritón, más létesítmény nem lévén, akkoriban egy csűr adott otthont a báloknak, nagyobb kulturális rendezvényeknek. A gazdasági épület az 1848/49-es szabadságharcot követő időszakban, 1855-56-tól kapott engedélyt a hatóságoktól arra, hogy közösségi események színhelye legyen. Az 1910-es húsvéti bálra is kicsínosították, feldíszítették a rozoga létesítményt, papírzászlókat, lampionokat és több petróleumlámpát helyeztek el benne.

A csűrnek egyébként rossz híre volt az ököritóiak között, úgy tartották, átok ül rajta, mert rossz helyre építették. Babonás hiedelmüket erősítette, hogy az épületben gyakran történtek tragédiák, és nem csak a dolgos hétköznapokon. Az 1886-os évben az egyik bálon például hatalmas verekedés tört ki falai között, előkerültek a kések is, és huszonhat sebesült fetrengett a földön, öten pedig bele is haltak sebesüléseikbe a megbicskázottak közül. A tragikus legendákat aztán a tűzvész tetőzte be, a csűr telkén nem is épült azóta semmi, ma egy park, benne a pusztító lángok áldozatai előtt tisztelgő emlékoszlop áll a helyén.

A rengeteg áldozatot követelő tűzvész utáni órákban nagy volt Szatmárököritó lakóinak fájdalom okozta zavarodottsága, a falu előjárói már azt fontolgatták, hogy katonaságot kérnek az eszelősségig felkorbácsolódott indulatok megfékezésére. A kialakult helyzetet nehezítette, hogy sorra érkeztek a környék községeiből is a családok hozzátartozóik keresésére.

A jajveszékelő emberek között a helyszínen viszonylag hamar megjelenő csendőrök teremtettek végül rendet, a közeli Mátészalkáról és Csengerből jött orvosok pedig elsősegélyt nyújtottak a lángokból kimenekült, megégett sérülteknek. Az orvosok segítettek gyógyítani a szomszédos Győrteleken és Géberjénben is, ahová szintén sok sebesült került. Hetekig ápolták a bajba jutottakat, akik közül az utolsó, menthetetlen sérült a tűz után majdnem egy hónap elteltével, 1910. április 21-én halt meg.

Tizenhat szekér vitte a koporsókat

A több napig tartó temetés szintén megrázta Ököritót és környékének lakóit. Különösen a felismerhetetlenségig összeégett 126 bálozó közös elhantolása, amelyet a szertartást végző Kovács Gusztáv egykori ököritói református lelkész így örökített meg feljegyzésében: "...iszonyú volt az a temetési menet, amit sírás, jajgatás kísért a tragédia helyszínétől a sírkertig. A 126 ember földi maradványait tartalmazó koporsókat tizenhat szekér vitte a temetőbe, ők közös sírba kerültek". Az azonosítottakat pedig kinek-kinek a volt lakóhelyén vagy szülőfalujában, hozzátartozóik mellé vagy új sírban helyezték örök nyugalomra.

A tűzvész századik évfordulója alkalmából a közös sírban fekvő áldozatok nyugvóhelyének síremlékére felkerült az elhunytak neve. A fellelhető régi községi és egyházi anyakönyvi bejegyzések alapján igyekeznek kideríteni, hogy kik alusszák örök álmukat a tömegsírban. Az évfordulóra Bálint István volt iskolaigazgató kutatásai alapján emlékkönyvet is megjelentett az ököritófülpösi önkormányzat, a kötetben az 1910-es tűzvész hiteles történetét adták közre korabeli dokumentumok alapján. Megemlékeztek azokról is, akik a tűzvész után önzetlen segítőként vállalták szerte az országban az árván maradt gyermekek elhelyezését, felnevelését.

Móricz Zsigmond (aki Fáklya című regényében megemlékezik a tűzvész áldozatairól) Ököritó című írásában így írt a tragédiáról: „Ebben a pillanatban teljesen elvesztette az az ötszáz emberi lény mindazt a kultúrát, a mi a sok ezeréves szellemi művelődésből rájuk jutott. Fenevadakká változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért mert arra voltak ők mintegy ránevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncoslegény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre s egy másodperc alatt földre voltak tiporva az elől állók, a kik az út sodrába állottak s nem a kapu felé rohanókéban. És senki sem ért a kapuhoz, hanem bent két lépésre attól eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő emberi erőnek semmi része sem használódott el a kapu kitörésére s a hirtelen lecsapó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül mintegy szétrobbanva sült ki az emberi testekbe töltött energia. Alig, alig néhányan mentek ki a nyitva levő kis ajtón, s jellemző, hogy volt legény, aki kívülről, tehát a szabad ég alól, tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát s épségben vitte ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan állatok ott vesztek, mintha csak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. És fölfelé meredt a karjuk és a szemük s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elérték róla a valami három méter magasságban levő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az égő emberek s így megmenekültek mintegy százan. És a letapodottak visszarángattak a kit tudtak s volt a kit egészen ketté szakasztottak.”