– Milyen volt a családi háttere, voltak zenészek a családban?
–A szüleim nem foglalkoztak zenével, édesanyámnak ugyan nagy álma volt, hogy megtanuljon zongorázni, de nem volt rá lehetősége. Ezért amikor hétéves lettem, azonnal beíratott a zeneiskolába, valószínűleg úgy gondolta, én fogom beteljesíteni az álmát. Nagyon boldog embernek vallom magam minden szempontból, mert a Jóisten számos adománnyal ajándékozott meg, azon belül jó tanárokkal. Tanulmányaim során nagyszerű tanároktól tanulhattam. A Csajkovszkij Zeneiskolában Ljudmila Saprantól szereztem az első benyomásaimat. Rendkívül elegáns hölgy volt, szépen és nagy ihlettel mesélt a zenéről, felnéztem rá, mint egy istennőre. Magyarajkúként eleinte nehezen értettem meg, de idővel összehangolódtunk és hasznos volt, hogy azonnal a szakmai kifejezésekkel kezdte az oktatást.
– Hogy emlékszik vissza az első fellépésére: izgult vagy inkább élvezte a színpadot?
– Első tanárom nagy hangsúlyt fektetett a színpadi fellépésekre, félévenként osztálykoncerteket tartott a diákok családja számára, amelyek mindig szép élmények voltak. Minden egyes fellépést – még egy komoly versenyen vagy vizsgán is – úgy állította be, mint egy ünnepet: alig vártam, mikor léphetek fel, hogy a hallgatókkal megosszam a világ legszebb zenéjét – amit épp játszottam. Ezért egyáltalán nem voltam lámpalázas soha. És ez így maradt egész életemben, mindig nagyon szerettem a színpadot.
–Volt olyan meghatározó tanára, aki irányt adott a művészi gondolkodásának?
– A zeneművészeti szakiskolai tanárom, Valkovszki Marianna, Méri néni. Szinte második anyámként tiszteltem. A kárpátaljai zongoraiskola egyik alapítója volt. Nem csak a billentyűk leütésére oktatott, hanem embert nevelt a diákjaiból. Műveltsége, arisztokratikus beállítottsága, kifinomult ízlése, életelvei és nagy szeretete a zene, a diákjai iránt, meghatározóak voltak számomra. Tanárként benne látom azokat a kulcsfontosságú tulajdonságokat, amelyek formáltak. Ugyancsak az ő osztályában tanult Örmény József, Ukrajna egyik legkiválóbb zongoraművésze, a Lembergi Zeneakadémia professzora, akivel életem során parallel haladunk. Amikor láttam játszani, mindig megcsodáltam a technikáját, a varázslatos hangokat, amelyeket elővarázsolt a zongorából. Ő is nagy hatással volt rám, nagy lendületet adott nekem. A mai napig tartjuk vele a kapcsolatot, amikor Ungárra jön, meglátogat bennünket, szakmai kurzusokat is tart az intézményünkben. Sok diákom nála folytatja tanulmányait.
– Önnek volt alkalma személyesen ismerni Zádor Dezsőt is.
– Sok kedves emlék fűz Zádor Dezsőhöz. Diákként sokat hallottam róla, mint egy csodálatos előadóművészről. Aztán úgy adta a Jóisten, hogy végzősként az államvizsgán a bizottság elnöke Zádor Dezső volt. Állva tapsolt meg, ekkor személyesen is megismerkedtem vele. Egy nagyon kedves, őszinte, nyílt embert és mély tudású zenészt ismertem meg benne. Amikor már dolgoztam a zeneművészeti szakközépiskolában, 1982-ben, a 80. születésnapja alkalmából rendezett koncerten nagy örömömre szolgált, hogy előadhattam a zongoraversenyét. Nagyon romantikus a zenéje, tele kárpátaljai intonációkkal, virtuóz lendülettel, a faktúrájában tényleg megérződött, hogy ő kiváló zongorista volt. Ezen a koncerten részt vett egy ukrán származású, Amerikában élő hölgy, aki meghívott az USÁ-ba egy koncerttúrnéra, ami 1993-ban meg is valósult. Szóval ezt is Zádor Dezsőnek köszönhetem. Abban az évben iskolánk felvette a nevét, és nagy örömömre szolgált az is, amikor 2017-ben rábólintottak az ötletemre és megalapítottuk a Zádor Dezső Zongoraversenyt, amit a Covid és a háború miatt eddig csak három ízben sikerült lebonyolítani, de nagyon remélem, hogy jövőre újra meg tudjuk szervezni.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a zene a közösség életében is jelen legyen, ne csak az iskolában?
– A Zádor Dezső Zongoraverseny révén számos elismert művészt tudtunk meghívni az elmúlt években Kárpátaljára mesterkurzusok tartására. Így ismerkedtem meg többek között Szokolai Balázs és Várnagy Andrea zongoraművészekkel is. A közös projektek egyike például a Beregszászi nyári Zenevarázs tábor, ami jól bizonyítja, hogy rengeteg tehetséges gyerek van megyénkben. A mindennapokban nem mindig találják meg a hozzájuk hasonlóan gondolkodó gyerekeket, viszont a zene összehozza a „hasonszőrűeket”, nagy inspirációt, ihletet kapnak és fellépési lehetőséget, amelyen megmutathatják tehetségüket. A zenész gyerekek sokkal jobban teljesítenek a tanulásban, főleg a reál tantárgyak terén is.
– Visszatekintve, hogy látja, mennyit változott a zenéhez való viszony az évek során? Mennyire van igény ma a komoly zenére?
– Ez nehéz kérdés. A klasszikus zene olyan eszköz, amely univerzális, nagy szerepe van a szellemi, érzelmi, kulturális életünk fejlődésében. A gyermekek számára stresszes mindennapjainkban különösen fontos, hisz többek között el tudja vonni a figyelmüket a nehézségekről. Sajnos manapság nem divatos a klasszikus zene. Globalizálódó világunkban fontos lenne megőrizni értékeit, mert megvannak benne azok a kódok, amelyektől sok minden függ a gyermek mentális fejlődése során. Baráti körömben arra a következtetésre jutottunk, hogy azért nem eléggé „divatos”, mert munkát, egy alapműveltséget, felkészültséget követel. Mint ahogy egy színházi, operett vagy balett előadásra is úgy érdemes beülni, ha előtte utánanézünk a darabnak. Holott rendkívül fontos lenne megőrizni hagyományainkat, értékeinket unokáink részére.
– A tanítás az Ön számára hivatás vagy inkább szenvedély?
– Ez az életem. Érdekes, hogy hárman vagyunk, két iker fiútestvérem van és ők is játszottak hegedűn és csellón, tehetségesek voltak, de végül mégis az egyetemet, a sportot választották. Az élet viszont úgy hozta, hogy a férjem, Emil is és három gyermekünkből kettő szintén zenész. Csak az idősebbik lányunk, Krisztina lett közgazdász, ő Zürichben él. A vőlegénye azonban ugyancsak zongorista és karvezető, szóval ő is szakmabeli. A kisebbik lányom befejezte a Lembergi Zeneakadémiát és jelenleg ott dolgozik, a fiam pedig Lipcsében csellista.
– Akkor a családi együttlétek alkalmával elmaradhatatlan az együtt zenélés?
– Persze, gyakran zenélünk közösen. Sőt, a Cantus kamarakórusnak, amelynek a férje a művészeti vezetője és karmestere, volt olyan svájci turnéja, ahol fellépett a fiam és a lányom is. Karácsonykor Emil ül a zongoránál és együtt kántálunk.
– Hány évesen kötötte össze az életét a férjével?
– 24 évesen mentem férjhez. Már a szakközépiskolában tanítottam, amikor a szakszervezet októberben egy kirándulást szervezett a fiatal pedagógusoknak Rónafüredre. Emil is közöttük volt és kézilabdázás közben ahogy dobta nekem a labdát, úgy eltalálta az egyik ujjamat, hogy meglilult a körmöm. Mondtam neki, hogy az adósom emiatt. Így kezdődött az ismeretségünk, és egy hónap múlva már beadtuk a kérvényt az anyakönyvi hivatalba, hogy összeházasodjunk.
– Ezek szerint szerelem volt első látásra?
– Mondhatjuk. Addig is voltak udvarlóim, sőt, a kezemet is megkérték, de mindig komolytalannak tartottam a jelölteket. Emilnél azt éreztem, vagy ő lesz a párom, vagy nem megyek férjhez. 37 éve vagyunk együtt. Jött a három gyerek, elsőként Krisztina, hét év múlva Nikoletta és hat év múlva Péter. Először nehéz volt összehangolni a fellépéseket és a gyereknevelést. Egyik koncertemre magammal is vittem a babakocsiban Krisztit. De szerencsére besegített édesanyám, így a munkámat sem kellett elhanyagolnom. A második és a harmadik gyerekkel már könnyebb volt. Számomra máig a gyerekek, a család állnak az első helyen. A férjemmel úgy véljük, a legfontosabb, amit a szülők adhatnak a gyerekeiknek, az a magatartás, a minta, amit majd ők visznek tovább.
– Van olyan feladat, ami a háztartásban csak a férjéé?
– Igen, ő főzi meg a reggeli kávémat és a zabkását. Egyébként eljárunk egymás koncertjére, véleményezük azt, ha kell, kritikát is megfogalmazunk. De otthon igyekszünk nem beszélni a zenéről. Nem nézzük a tévét, mert a sugárzott műsorok nem szolgálják az épülésünket. Emil néha halkan bekapcsol valami zenét, de amikor hazaérek, azt is kikapcsolja.
– Ki a kedvenc zeneszerzője és a komolyzenén kívül mit hallgat még szívesen?
– Családunk kedvenc zeneszerzője Bach. De szívesen hallgatok dzsesszt is.
– Hogy tud feltöltődni egy hosszú nap után?
– Szeretek keresztrejtvényt fejteni. Korábban varrtam, kötöttem a gyerekeknek és magamnak is, de ahogy romlik a látásom, már nehezemre esik az öltögetés. Sok virágom van, például orchideáim, amelyek gondozásába Emil is besegít. Olykor megnézünk együtt egy jó filmet. Tanszékvezetőként sok papírmunkám van, pláne most, hogy intézményünk akkreditáció előtt áll. Elég sokat utazunk mindmáig. Amikor először egyeztettünk Önnel, épp Svájcban voltam a férjemmel egy koncertturnén, az utána következő hétvégén Lembergben voltunk a lányoméknál látogatóban, aztán édesanyámnál Debrecenben. Szóval nem nagyon van szabadidőm.
– Van életfilozófiája, mottója, ami végigkíséri a pályája során?
– A tanítványaimtól elvárom, hogy minden leütött hang a helyén legyen és a játékukba beletegyék a szívüket, lelküket. Bach, aki hívő ember volt, a kantátái elé mindig három latin betűt írt – SDG (Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség) – azt jelezte, hogy ő Istentől kapta a képességét és azzal, hogy darabokat szerez, viszont szolgál a Jóistennek. Általa megihletve úgy hiszem, az a dolgom, hogy szolgáljak Istennek, embertársaimnak és a zenének.
– Mit tart az eddigi legnagyobb sikerének?
– Több sikertörténetet említhetnék, kitérhetnék a szakmai kitüntetésekre, például a Magyar Művészeti Akadémia művészetpedagógiai elismerésére, de én arra vagyok a legbüszkébb, hogy minden diákom folytatja a zenei pályát és világszerte megállja a helyét. Növendékeim Kijev, Budapest, Párizs, Pozsony, Berlin, Madrid, Brüsszel, Kanada zeneakadémiáin folytatták, illetve folytatják jelenleg is tanulmányaikat. Különösen a fiúk. Hisz az a legfontosabb, hogy átadjam a tudásomat és megszerettessem a fiatalokkal a zenét.
– Hogy látja a zene jövőjét Kárpátalján?
– Olykor felmerül a kétség, hogy na, nem lesz többé ilyen tehetséges tanítványom. Pláne mióta a háború kapcsán sokan elutaznak. De hála Istennek, minden éven jönnek újabb vájtfülű fiatalok. Vidékünk áldott ezen a téren.
