A közelmúltban Ungváron, a Színház tér és a Függetlenség sétány sarkán avatták fel Roskovics Igán festőművész egész alakos szobrán. Mihajlo Kolodko ungvári szobrászművész alkotásán a festő éppen az ungvári gyalogjáróhidat „veti vászonra” (a második világháború előtt a híd egészen másként festett). Az ünnepélyes avatáson megjelent Bocskai József, Magyarország ungvári főkonzulja és Ivan Volosin, a szobor létrehozásának egyik mecénása is (az információk szerint a szobor ikertestvére hamarosan Budapestre költözik majd).
Az igazat megvallva a közelmúltban hallottam először arról, hogy Roskovics Ignácot gyökerei Ungvárhoz kötik, s az összegyűjtött információkat most megosztom Önökkel is.
Roskovics Ignác 1854. szeptember 28-án született Szalókon, Zemplén vármegyében. Kiváló neveltetésében nagy szerepe volt atyjának, id. Roskovics Ignácnak, az ungvári görög katolikus káptalan nagyprépostjának, korábbi hajdúdorogi esperes-plébánosnak.
Művészi látásmódját tanárainak, Heverdle Ferenc és Vidra Ferdinánd festőknek köszönhette. Mind a kettő érdekes és világlátott ember volt. Vidra a negyvenes években ösztöndíjasként Rómát jár, majd hazatérve a veszprémi és ungvári templomok számára festett olaszos ízlésű oltárképeket. Heverdle Ferenc a bécsi akadémia növendéke volt, bejárta a Balkánt Konstantinápolyig, s végül nemzedékeket oktatott Ungváron a rajz elemeire.
Az ifjú Roskovics két mesterétől sokat hallhatott a művészélet varázsáról, a művészet felsőbbrendűségéről. Ezek körülmények és az, hogy valóban tehetségnek találták, döntőn hatottak arra, hogy a festőpályára lépjen. 1875-ben beiratkozott a Mintarajziskolába, ahol rövidesen megfestette első képét („Tud-e váltani?”), amelyet 1880-ban a Műcsarnokban állítottak ki.
Még ugyanebben az évben részt vett a budapesti oltárkép-pályázaton, ahol harmadik helyezést ért el. A siker arra sarkallta, hogy váltson, ezért még abban az évben Münchenbe ment, ahol beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára. Itt sem maradt sokáig, fél év után otthagyta professzorát, műtermet bérelt, ahol megfestette a „A Szentlélek eljövetele” című képét. A munkát 1882-ben a vallásalap 300 forintos egyházi festészeti díjjal jutalmazta. Ezzel pedig eldőlt Roskovics festési témaköre: az adomás életkép és az egyházi festészet.
1882-ben Rómába utazott, ahol a Palazzo Veneziában szerzett lakást. Itt festette meg „József a kis Jézust neveli” című képét, amely jelenleg a lévai piarista templom főoltárát díszíti. Rómából hazatérve, 1884-ban rövid időre Ungváron telepedett le, ahol egy ideig rajztanárként tevékenykedett. Ekkor festette meg az ”Igyék már kelmed” című életképét, illetve „Szt. Erzsébet” című vallásos képét.
Később Budapesten telepedett, le. Itt festette meg a „Pici piros alma” című képét, amely egy csapásra az egész országban ismertté tette a nevét. Közben a vallásos festészetnek sem fordított hátat, megfestette Nepomuki Szt. János képét, illetve hét falképet és három oltárképet a szinai templom számára. 1894–95-ben megfestette a „Mária üdvözletét” és több falképet a józsefvárosi templom számára.
A millennium kapcsán számos megrendelése volt, így az „Erdély uniója”, illetve felkérték a budavári palota Szent István termének dekorálására. A magyar szenteket ábrázoló képei elismeréséül 1900-ban Roskovics megkapta a kis állami aranyérmet.
A kecskemétiek felkérték a nagytemplom falképekkel való dekorálására, amelyet 1902-ben Képzőművészeti Társulat Lotz-díjjal tüntetett ki.
Ekkor már érezhetővé vált szembaja, de egészen haláláig alkotott. Számos kiadványt illusztrált, különösen sokat rajzolt az Osztrák-Magyar Monarchia című képes vállalkozás számára, illetve több portrét is megfestett. Az egyik legismertebb arcképe Kossuth Lajosé Pest vármegye székházába.
Lyka Károly a festő nekrológjában így fogalmazott: „Annak a magyar festőgárdának, amely a múlt század végén jellemző szerepet játszott nálunk, egyik legrokonszenvesebb tagját, Roskovics Ignácot, 1915. november 28-án elragadta a halál. Jó barátaival, Fesztyvel és Vágóval, képviselője volt annak az érdekes művésztípusnak, amely nemcsak festésével vonta magára a budapesti közönség figyelmét, hanem társadalmi szereplésével is hozzájárult ahhoz, hogy azokban az időkben nemcsak megkedvelték a művészeket, hanem most első ízben fogadták el a finomabb társasélet integránsainak. Népszerűség dolgában Roskovicsnak aligha volt párja, az ő képei kerültek legsűrűbben reprodukcióra, az ő adomás témáiról beszélgettek a társas összejöveteleken, az ő tréfás megjegyzéseit emlegették s a Nemzeti Szalonban, amely akkor művész-klubnak indult, az ő elmés, talpraesett, mindig jóízűs kitűnő előadású tósztjai-nak tapsoltak. Az aranyos kedélyű művészt mindenki szerette, vidám életrendje mindenütt kedves megértésre talált s általános volt a megdöbbenés, midőn évekkel ezelőtt váratlanul hire járta, hogy szeme világát elvesztette. Sikeres operáció révén látóképességét bizonyos mértékben visszakapta ugyan, de arról már szó sem lehetett, hogy a régi tempóban folytassa festői munkásságát. Ez a körülmény ugyan nyomasztón hatott rá, de 'kedélyének harmatos üdeségét mégsem tudta egészen lesúrolni: továbbra is az a kedves, bájos örök-ifjú maradt, mint volt azelőtt.”
