Révész Réka: „…a tökéletességre törekszem, és ez néha nagyon fárasztó”

Segítőkész, lendületes, határozott teremtés. Sokáig képes tűrni, de ha elszakad nála a cérna, akkor megmondja a magáét. Nem tűri az igazságtalanságot. Tizenöt évig énekelt a Cantus kamarakórusban. Jelenleg minden erejét az oktatásba fekteti, munkájának meg is van a gyümölcse. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Révész Réka, az Ungvári Gyermek Művészeti Iskola énektanára.

– Mikor szippantotta be a zene világa?

– A szüleim elmondása szerint pelenkás korom óta oda voltam a zenéért. A Técsői Hollósy Simon Középiskolába jártam, második osztályos voltam, amikor beírattak a helyi zeneiskolába is. Zongorázni tanultam, de az éneket és a táncot már akkor is jobban kedveltem. Viszont a művészeti suliban akkor még nem volt ének szak. Az általános iskolai tanárnőm rendszeresen készített fellépésekre, ahol énekeltem.

– A szülei nem zenészek.

– Édesanyám táncolt, édesapám pedig nagyon jó hangú ember, de egyikük sem tanulta a szakmát. Emlékszem, nem volt olyan összejövetel, ahol ne csendült volna fel édesapám hangja. Rengeteget nótáztak, sokszor még azután is zengett a környék, hogy a zenekar elment. Gyerekkoromban számos népdalt megtanultam így, hallás után.

– A zenei szakot választotta.

– Kilencedik osztály után az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába felvételiztem karmesteri szakra. Vörösdiplomával végeztem. Tanárom, Szakács Emil, a Cantus kamarakórus alapítója felfigyelt rám, így már diákéveim alatt bejártam a próbáikra. A harmadik évfolyam végén felkért, hogy énekeljek velük. Ezzel egy álmom vált valóra. Amikor 15 évesen Ungvárra kerültem, és meghallottam a kórust, mindennél jobban vágytam arra, hogy csatlakozzam hozzájuk. Óriási megtiszteltetés volt, hogy néhány évvel később velük dolgozhattam.

– Mikor tért át kizárólag az oktatásra?

– Tizenöt év után, másfél éve hagytam ott a Cantus-t. A szakközép befejezését követően levelező tagozaton tanultam a Donecki Zeneakadémia Ungvári Fiókintézetében. Miután azt is elvégeztem, nagy örömömre szolgált, hogy állást ajánlottak az Ungvári Petőfi Sándor Gyermek Művészeti Iskolában. Éneket tanítok, de 2010-től én vezetem az Eszterlánc magyar népdalegyüttest is. Párhuzamosan vittem a kettőt, majd 2018-ban döntöttem úgy, hogy átmegyek főállásba a művészeti iskolába, és elbúcsúzok a kamarakórustól.

– Ki tud teljesedni az oktatásban?

– Nagyon élveztem a színpadi fellépéseket és az utazást a kórussal, de már jobbnak láttam picit háttérbe vonulni, és a színfalak mögül izgulni a gyerekekért. Az Eszterlánccal versenyekre járunk, az Által mennék én a Tiszán… népdaléneklési versenyen már négy éve rendszeresen részt veszünk. Mindig sikerült felállni a dobogó valamelyik fokára. A Pacsirta Magyar Népdaléneklési Versenyen szintén előkelő helyezést értünk el, de Magyarországon is elismertek már. Nagyon büszke vagyok a tanítványaimra. Szólistákat is felkészítek. Szívügyem a tanítás.

– Szigorú?

– Igen. Ennek ellenére a tanítványaim közül többen is a pótanyukájuknak tekintenek. Gyakran a nyakamba ugranak. Nagyon közel állnak hozzám. Szerintem érzik, hogy mennyire szeretem őket, ezért ilyen bensőséges a kapcsolatunk. Ez a legnagyobb elismerés számomra. Figyelek rájuk, nevelem őket, a szigorúság ellenére lehet velem beszélni. Ha fel is emelem a hangomat, tudják, azért van, mert jót akarok nekik.

– Mivel szokott kikapcsolódni?

– Szívesen sportolok, de már nincs rá időm. Korábban állandóan kocogni, biciklizni jártam, cserkészként is aktív voltam. Nagyon szeretek hímezni. A karantén idején újra hódolok ennek a hobbimnak.

– Cserkészkedett?

– Egyke vagyok, a szüleim szigorúan neveltek, nem engedtek csak úgy el akárhová. Viszont cserkészkedni nyugodtan mehettem, és ezt nagyon élveztem. Előfordult, hogy a nyár folyamán alig voltam otthon, a túrák, a sátorozások révén nagyon sok izgalomban volt részem. A cserkészet önállóságra és fegyelemre nevelt. Ott is minden este énekeltünk, mini koncerteket adtunk elő, így már akkor, 12-13 évesen „énekórákat tartottam” másoknak.

– Meséljen a cicájáról!

– Nagyon szerettem volna egy kisebb fajta kutyát a lakásra, de rájöttem, az én életmódom mellett ez nem kivitelezhető. Ezért választottam a cicát. Szinti hat éves. Amikor megláttam, tudtam, kell nekem. Borzasztó nagy a „szerelem” köztünk, amikor hazaérkezem egy útról, azt sem tudja, hogyan bújjon hozzám. Olyan, mint az árnyékom.

– A párja nem féltékeny a cicára?

– Talán egy kicsit. Andrással már öt és fél éve élünk együtt, jelenleg Budapesten dolgozik.

– Szereti a változatosságot?

– Igen. Ám, be kell valljam, sokáig ragaszkodom bizonyos dolgokhoz, és gyakran nem merek belevágni az újba. Bármennyire is szeretném a változást, olykor inkább a biztos mellett döntök.

– A frizuráját viszont gyakran változtatja.

– Már jó pár éve így néz ki a hajam, viszont többször tettem már kardinális lépéseket e téren. A hosszú, derékig érő hajamból rögtön vállig érő lett, aztán elkezdtem szőkíteni, majd hirtelen sötétre váltottam, majd még rövidebb lett, végül újra szőke lettem.

– Megfontolt?

– Igen, de ha kell, gyorsan is tudok döntést hozni.

– Aggódó természet?

– De még mennyire. Bármin képes vagyok stresszelni, már-már az egészségem rovására. Roppantmód a szívemre veszem a történéseket, idegeskedem, hogy sikerül-e amit elterveztem. Maximalista vagyok, a tökéletességre törekszem, és ez néha nagyon fárasztó.

– Magában szokott rágódni vagy kiadja a bánatát?

– A párom szerint szókimondó vagyok, viszont ha valami komolyabb dolog bánt, sokáig képes vagyok hallgatni, tűrni. Legbelül bánt, de nem szólok, aztán hirtelen mégis elszakad a cérna.

– Nem szól szám, nem fáj fejem?

– Egyetértek, de ezt nem mindig sikerül betartani. Attól függ, mennyire van tele a pohár.

– Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, egyetért?

– Így van. Mondhatni mindent e szerint mérlegelek. Ha hozzám jól viszonyulnak, én sem fukarkodom az odaadással, a segítőkészséggel.

– Haragtartó?

– Ahogy az ember idősödik, ez változik. Régebben nagyon sokáig haragudtam. Most már könnyebben megbocsátok, de nehezen felejtek, bennem marad a tüske. Éppen ezért, ha látom, hogy az illető nem úgy viselkedik, ahogy az nekem tetszik, már az elején próbálom kiszűrni. Igyekszem olyan emberekkel körülvenni magam, akik nem bántanak szándékosan, őszinték, tiszta érzésűek és pozitív kisugárzásúak. Ez nagyon fontos számomra, mert olykor hiszékeny vagyok, olyan embereknek nyílok meg, akiknek nem kellene. De ha megbántanak, ahhoz, hogy megbocsássak, szükség van arra, hogy az illető belássa a hibáját.

– Jó emberismerő?

– Merem azt állítani, hogy igen. Figyelmes vagyok és egyre óvatosabb, megérzem, ha valaki körül valami bűzlik.

– Ez azt jelenti, hogy nincs sok közeli barátja?

– De van. A munkámból kifolyólag rengeteg emberrel találkozom, és nagyon sok barátság köttetett az évek során. Többen már messzebb költöztek, kevesebbet találkozunk. Akad, akivel eltávolodtunk, de ennek ellenére sok barátot tudhatok a magaménak.