A Beregszászon született Csobolya József a Magyar Állami Operaház egyik tenoristája. Gyerekkori barátom, budapesti lakásán beszélgettem vele az életéről, munkásságáról, terveiről.
– Mióta vagy az Operaház tagja? Hogyan kerültél a társulathoz?
– Körülbelül négy éve az intézmény tenoristát keresett, elsődlegesen az énekkarba. A két fordulóból álló meghallgatás eredményeként lettem a Magyar Állami Operaház tagja. Az akkori főzeneigazgató Győriványi-Ráth György szerződtetett le a színházhoz.
– Az énekkari feladatok mellett szólistaként is jelen vagy az Operaháznál. Milyen darabokban énekeltél?
– Igen, énekeltem például Puccini Pillangókisasszonyában az írnok szerepét. De a bemutatott operák nagy részében az énekkarban vagyok jelen tenoristaként. Nincs lényegi különbség az énekkar és a szólista feladat között, hiszen ugyanúgy jelmezben vagyunk a színpadon, ugyanúgy játszunk, énekelünk stb. Például Richard Wagner "Tannhauser" című operájának második felvonását végig bírni hanggal, fizikummal, eléggé embert próbáló feladat.
– Korábban könnyedebb műfajban is felléptél, legalábbis azokon az előadásokon, amiket én láttam. De a te repertoárod ennél szélesebb. Kárpátalján is sokszor tartottál előadást már?
– Legutóbb egy jótékonysági koncertet adtunk a Beregszászi Zeneiskolában az egyik kedves barátommal, Szász Katival, aki többek között az Interoperett társulatának tagja. Az áriákból és duettekből álló műsor bevételével egy ukrán kislány műtétjének költségeihez járultunk hozzá. Engem kedves régi barátom, Lőrincz P. Gabriella költő hívott meg, aki az est egyik szervezője volt. Köszönet munkájukért!
2013 nyarán avatták fel a beregszászi születésű Kossuth-díjas operaénekes, Báthy Anna domborművét a Művészeti Iskola falán, ahol kiküldetésben a Magyar Állami Operaházat képviselhettem, és ahol a hivatalos koszorúzás mellett egy ária-összeállítással is tiszteleghettem a művésznő emléke előtt.
– Már korán elkezdted képezni magadat a zenei téren, de volt az életedben egy olyan mozzanat, amikor veszélybe került az egész pályafutásod.
– Akkor még ez nem volt nevezhető pályafutásnak, de tény, hogy a másfél éves sorkatonai szolgálatom alatt egy részeg idősebb katona „lerúgta a tüdőmet”, minek következtében egy időre az intenzív osztályra kerültem, de hála Remez Vlagyimir orosz professzor úrnak, egy nyár alatt felépülhettem ebből az állapotból.
– Az évek során számos előadóművésszel léptél már fel különböző műfajokban, beszélnél nekem erről?
– Elsődlegesen Dévai Nagy Kamillát említem meg, akivel nagyon sok közös koncertet és turnét csináltunk, és akitől nagyon sokat tanulhattam az előadói művészet terén.
Többször léptem fel Kárpátalja egyetlen hivatásos magyar együttesének szólistájával, az ungvári Filharmóniában működő Magyar Melódiák Kamaraegyüttes énekesével, Nagy Anikóval, aki mellesleg távoli rokonom is.
Nagy megtiszteltetés számomra barátomnak tudni az eredeti 1983-as István, a király című rockopera főszereplőjét, Pelsőczy Lászlót, akivel közös műsorunk is van Sorsidéző Ezeréves Ámen címmel, mely egy főhajtás a több mint ezeréves államiságunk előtt. Az opera műfajában volt szerencsém egy színpadon énekelni Andrea Bocellivel, a legendás három tenor egyikével, José Carrerassal, Puccini Tosca című operájában pedig együtt játszhattam a híres argentin tenorral, José Curával.
– Erősen kötődsz a magyar nemzet múltjához, foglalkoztat a középkori zene. Hogy kerültél kapcsolatba Tinódi és Bakfark Bálint örökségével?
– Édesapám, idősebb Csobolya József, nyugdíjas történelem tanár és talán ezért is vonzódom a történelem iránt. Annak idején egy dalverseny győzteseként meghívást kaptam Dévai Nagy Kamilla Krónikás Ének Zeneiskolájába, ahol a középkori magyar történelmi énekek világával ismerkedhettem meg.
– Beregszászban születtél és éltél, mit jelent számodra a szülővárosod?
– Szerintem, ahol az ember a gyermekkorát tölti, szíve legmélyén mindig az marad az igazi hazája, otthona. Nekem Beregszász a boldog gyermekkort, a kezdeti szárnypróbálgatásokat jelenti, és ahová mindig szívesen térek vissza feltöltődni. Több előadást tartottam a Vérke-parti városban, többek között a csodálatos református templomban, a már említett Sorsidéző Ezeréves Ámen című műsort mutathattam be. Emellett egyik volt barátom, aki már nincs az élők sorában, Cseh Tamás emléke előtt tiszteleghettem egy emlékműsorral a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban.
– Volt alkalmad együtt fellépni Cseh Tamással?
– Nem, soha nem volt közös koncertünk.
– Kis túlzással bejártad már a fél világot, koncerteztél Amerikában, felléptél Japánban. Hol is jártál pontosan?
– Ha földrajzi szempontból vesszük, konkrétan körbe repültem a bolygónkat. Japánban a Mr. and Mrs. University beauty peagent elnevezésű nemzetközi tehetségkutató verseny keretében léptem fel, melyre úgy jutottam ki, előzőleg megnyertem a magyarországi, majd az európai fordulót. Tokióból pedig egy serleggel tértem haza. De énekeltem Párizsban, illetve Párizs mellett annál az emlékműnél, ahol Rákóczi Ferenc szívet őrzik. És a szigetországban, Nagy Britanniában is.
– Mi volt a produkciód Tokióban?
– Az amerikai Maria Parkinson Ave Maria című dalával szerepeltem.
– Hogy zajlott az amerikai turné?
– A Krónikás Ének Zeneiskola diákjaként vettem részt a növendékek három hetes turnéján az USA-ban. Itt az Egyesült Államokban élő magyar közösségek előtt léptünk fel. Egy hétig New Yorkban koncerteztünk, majd következett Florida és San Francisco. Álltam a World Trade Center tetején is, ami ugye ma már nincs meg. A kaliforniai városban ismerkedtem meg a délvidékről származó fogtechnikussal, Hites Györggyel, akinek személyes ismerőse volt Teller Ede. Ő intézte el, hogy találkozhassunk a híres tudóssal, méghozzá a saját lakásán. Sokat mesélt a munkájáról. Megkérdeztük tőle, hogy milyen nyelven álmodik? Azt válaszolta, hogy ő már amerikai, de álmodni mindig magyarul szokott. Ez nagyon megmaradt bennem.
– Biztos felejthetetlen élmény volt a számodra, milyen volt a benyomásod a kint élő magyarokról?
– Nagyon kedvesek voltak, mindenütt szeretettel fogadtak.
– Milyen szerepet szeretnél elénekelni, amiben eddig még nem játszhattál?
– Nagyon szeretném egyszer Erkel Ferenc "Hunyadi László" című operájából a fiatal király, V. László szerepét eljátszani, elénekelni. De amúgy az ember a munkahelyén nem válogat, amit rám osztanak, azt próbálom tudásomnak megfelelő legjobb szinten megformálni.
– Úgy tudom, van más terved is, éspedig Kárpátaljával, az ott élő magyar közösséggel kapcsolatban.
– Szeretnék a már említett magyar történelmi előadással minél több magyarlakta településre eljutni Kárpátalján, ehhez várom a helyi kulturális szervezők illetve magyar egyesületek segítségét, támogatását. Többek között már sikerült eljutnom Tiszaújhelyre, ahol a görög katolikus templomban léptem fel. Külön köszönet ezért Molnár Melindának.
– Nem kapcsolódik szorosan a beszélgetésünk témájához, de érintettként meg kell kérdeznem, hogy a kortárs kárpátaljai magyar irodalmárok közül kiknek a műveit olvasod?
– Sajnos kevésbé ismerem a kárpátaljai irodalmi műveket, kivéve Lőrincz P. Gabriella verseit, amik nagyon közel állnak hozzám, azzal a fajta bensőséges világukkal, jellegzetesen kárpátaljai életérzést tükröznek.
– Milyen távlati céljaid vannak?
– Az elsődleges célom, hogy egészséges lelkületű embert neveljek a fiamból, szakmai szempontból pedig énekesként szeretném jó színvonalon teljesíteni a rám bízott feladatokat, hosszú távon. Remélem, hozzájárulhatok majd ahhoz, hogy a mostani fiatalság szélesebb körében megszerettessem a komoly zenét.
– Tervezel külföldön karriert építeni?
– Nem akarok külföldre menni. Én szeretem a Kárpát-medencét, az itteni embereket. Ide köt a gyerekkor, a szüleim, a kisfiam, és ahogy már említettem, szükségem van arra, hogy viszonylagos rendszerességgel haza utazhassak Beregszászba. Zubánics László barátomat idézve: „ A kárpátaljaiság nem szűnik meg a lakhelyváltozással.
– Úgy gondolom, ettől jobb végszót nem is találhattál volna. Köszönöm a beszélgetést és további sok sikert kívánok az életben és a pályádon is. Azt hiszem, ezt minden kárpátaljai magyar nevében mondhatom.
